2017. szeptember 28., csütörtök

huszonkilencszer

2 megjegyzés:
meglepő módon sosem írtam még a bejegyzések elejére, de most megteszem. örömmel írnám azt is, hogy szendrey júlia "ezerszer" válasza ihletett meg, amikor petőfinek válaszolt a szerelmes versére, de csak egy balul elsült éjszakáról emlékeztem meg anno, amikor azt hittem, tetszik egy srác. kiderült azóta, hogy nem és most barátok vagyunk :)
UPDATE: egyest kaptam irodalomból, mert nem volt kész a két házimból egy. shiiit.


{1}

Egy éjszaka volt,
Mégis huszonkilencnek tűnt.
Egy érzés,
Mégis huszonkilenc fajta.
Egy emlék,
Mégis huszonkilenc darab belőlem.
Egy részeg srác,
Mégis huszonkilenc "kérlek".
Egy szülinap,
Mégis huszonkilenc összetört szív.
Egy kérés tőled,
Mégis huszonkilenc válasz tőlem.
Egy csókot akartál,
Mégis huszonkilenc nemet mondtam.
Egy részeg és egy józan voltunk,
Mégis huszonkilenc módon gondolkodtunk.
Egy dátum,
Az a huszonkilenc, amikor nem tudtam megtenni.
Egy döntés,
Mégis huszonkilencszer huszonkilencszer bántam meg.

2017. szeptember 21., csütörtök

egy szál lopott rózsa

Nincsenek megjegyzések:
Betty Cooper x Jughead Jones
Jughead Betty-nél elmélkedik, hogy lehetett képes Jason apja meggyilkolni a saját fiát, majd azon, aki meglőtte Archie édesapját. Betty nyugtatja meg.

 Betty az ágyán ült, várva Jughead-re, hogy visszajöjjön hozzá az ablakon keresztül, ahogy az első csókuknál is tette. Ott mászott fel a létrán, majd lecsókolta ajkáról a kérdéseket és elhallgattatta. Akkor, egy pillanatra sikerült mindent elfelejtenie és nem foglalkozott mással. Még Archie sem érdekelte, akibe szerelmes volt. Pff, a legnagyobb klisé, ami létezhet. Szomszéd-szomszéd párosítás... annak sosincs jó vége. És most végre megtalálta a boldogságot Jug oldalán.
A fiú meg is érkezett, kezében egy szál rózsával, amit valamelyik kertből csent el annak reményében, hogy a fiatalabbik Cooper lánynak tetszeni fog. Így is lett, Betty elmosolyodott és arcon csókolta Juggy-t. Úgy hiányzott neki, pedig csak pár nap telt el!
Jughead kicsit aggódott. Most, hogy végre megtudták, ki ölte meg szerencsétlen Jason-t, ott lebegett egy másik kérdés a feje felett. Miért tette? Mivel már mindenki tudta, hogy Blossomék között van a gyilkos, csak meg kellett találni, s mikor kiderült, hogy Jason és Cheryl saját apja az, nagyon sokan meglepődtek és elképzelni sem tudták, hogy a „juharszirupos” vállalkozást átadni készülő édesapa volt eme szörnyű bűntény mögött. A kokain sok mindenre ráveheti az embert, na de a saját gyereke meggyilkolására is?
– Jug – nézett rá aggódva a szőke lány, mintha attól félne, a fiúnak valami nagyon komoly dolog járna a fejében. Valami félelmetes. Mondjuk a Serpentek.
– Nincs semmi, minden oké – szorította magához a vékony teremtést, aztán leült az ágyra.
Betty előkerített egy vázát, teletöltötte vízzel és beletette a szál rózsát. Nagyon tetszett neki és alig várta, hogy megvitathassa Pollyval a dolgokat. Alig várta az ikrek születését.
– Szerinted... ki tette azt a szörnyűséget Archie apjával?
– Fogalmam sincs – sóhajtott őszintén Betty, majd helyet foglalt párja mellett az alvóalkalmatosságon. Nem nagyon volt ideje ezen gondolkodni, holott rettenetesen sajnálta a legjobb barátját. Tudni akarta, ki a felelős mindezért.
– Ismertük?
– Nem tudom – ingatta a fejét a lány. – De most ne foglalkozz ezzel. Később beleássuk magunkat jobban, oké? Csak egy kicsit... Pihennünk kell, érted?
– Igen – suttogott Jughead, majd magához szorította barátnőjét. – Szeretlek, Betty.
– És is szeretlek, Juggy.

2017. szeptember 14., csütörtök

angyal játszik fuvolán

Nincsenek megjegyzések:
Nem fanfiction
egy angyal a Menny kapuja előtt fuvolázik, elmélkedik és figyeli a körülötte bolyongó és várakozó lelkeket. mikor lejár a munkaideje, odamegy hozzá egy csöppség és megdicséri a játékát.

Világos volt. Annak ellenére, hogy a Föld nevű bolygón bekövetkezett az éjszaka, a Menny ugyanolyan világosban pompázott, mintha nappal lenne az embereknél. A Paradicsom előtti kapu mellett egy angyal ült búskomoran, s játszott a fuvoláján.
Mindenki azt hinné, hárfáznak, meg ilyesmi, de az csak mendemonda! Még sosem látott senki hárfázó angyalt, nem igaz? Akkor mégis miért tömik az emberek egymás fejét ilyen marhaságokkal?
Az angyal fáradt volt. Egész nap megérkezett és sorban álló lelkeknek játszott a hangszeren, teljesen elvette a kedvét, hogy érdeklődést nem mutatóknak próbáljon bármi jót is tenni. Már elege volt az egész bagázsból.
Óvatosan oldalra billentette a fejét, ahol a lelkek sorban álltak egy recepciós pultnál és megkezdődött a kihallgatás. A léleknek be kell számolnia, mi rosszat tett a földön, bűnös volt-e vagy sem és hogy miért kéne beengedi Isten országába. Az angyalka nevetségesnek tartotta ezt az egészet. Ennyivel nem állapítható meg, mennyire volt jó valaki, mennyire segített azoknak, akiknek szüksége volt rá és mennyire élt Istennek tetsző életet. Badarság.
Tovább játszott a fuvolán, miközben nézte a szédelgő népet. Rettenetes volt látni, hogy úgy csinálnak, mint akik otthon lennének. Még be sem értek a kapun, máris úgy viselkednek, mintha legjobb barátok lennének az Úrral. Még a feltevés is röhejes. Ő az Isten, vele nem lehet legjobb barátságot kötni.
Persze volt köztük olyan is, akit az angyal sajnált. Aprócska gyerekek, alig többek ötnél, mégis ott szaladgáltak és kergetőztek. Eszébe jutott, hogy talán ezek a szerencsétlenek nem is tudják, hogy elhunytak. Vajon a szüleikkel mi történt? Élnek, holtak vagy gyászolnak?
Lassan lejárt a munkaideje, és jöhetett egy másik angyal, hogy helyettesítse. Neki sincs annyi energiája, hogy egész életében elviselje egyedül ezeket a maradi gondolkodású nem halandókat. Sőt, ha egyedül kéne helyt állnia, eszébe jutna a gondolat, miszerint büntetésből száműzték ide.
Megérkezett a váltás, ő pedig nyugodtan tehette zsebre a fuvolát.
Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette a felé közeledő lelkecskét. Összeráncolta homlokát, amikor a kislány mosolyogva vizslatta az arcát. Nem értette, mit akarhat tőle, pláne hogy a recepciós pult a másik irányban van.
– Játszhatok rajta? – Mutatott az angyal jobb zsebére, ahol elrejtette a hangszert.
– Nem – semlegesnek kellett maradnia. Nem kötődhetett senkihez.
– Kár – húzta el a száját a csöppség –, azért szépen fuvoláztál – mosolyodott el megint és odaugrált a sor végére, ahonnan jött.
Ő volt az első, aki megdicsérte a munkájáért. Annyira jól esett neki, hogy nem is tudta mihez kötni a szívében felgyúló melegséget. Boldogságot, örömöt érzett, de mivel ezelőtt nem tapasztalt ilyesmit, csak keserűséget, fogalma sem volt róla, hogy ez az az érzés, amiről annyit beszélnek a többiek. Végre nem volt kívülálló, végre nem volt egyedül. Végre volt valaki.

Valaki angyal, aki fuvolán játszott.

2017. szeptember 7., csütörtök

dolgozat tony starkból

Nincsenek megjegyzések:
Steve Rogers x Tony Stark
tini!Steve dolgozatot ír felnőtt!Tonyból. ssak róla szólnak a kérdések, ő idegesen, értetlenül összeráncolja a homlokát, miközben írja a tesztet és azon gondolkozik, mégis hogy lehet egy ilyen emberről feladatsort összeállítani.

 Steve Rogers ott ült abban a nyomorult padban a nyomorult osztálytársai között, nyomorult tanárokkal körülvéve. Gyűlölte az iskolát, kiskora óta a hadseregben akart szolgálni és nem értette, miért kell naphosszakat az iskolában töltenie, mikor a leendő munkahelyén senki sem fogja megkérdezni tőle: mi az a kovalens kötést? Ez elég könnyű lehet egyeseknek, de ő nem a kémiazsenik közé tartozott.
 Egy méreg tekintetű tanár a szerencsétlen fiatal elé csúsztatta a tesztet, amelyen csomó vonal, négyzetrács díszelgett, meg a gyengébbek kedvéért néhány karikázós feladat is, hogy legyen egy kis sikerélményük. Aha, hát Steve nem így gondolta.
 Megvárta, míg a tanár bólint, hogy kezdhetik, aztán elkezdte forgatni a feladatlapot. Nem akart nekivágni a tanulmányozása nélkül, ki akarta szűrni a legnehezebb feladatokat és a legkönnyebbekkel kezdeni. Hogy talált-e olyat? Hmm, nem igazán, pedig nagyon próbálkozott a kiscsákó.
 Akármit olvasott a lapon, minden mondatban szerepelt Tony Stark neve, ez kezdte kicsit idegesíteni. Ennyire gazdag, öntelt, nagyképű és egoista barmot még nem hordott a hátán a föld – gondolta Rogers magában, miközben orrát fel-le mozgatta. Nem szerette Tony-t egy cseppet sem. Minden áldott nap hallott róla, látta az újságban vagy a tévében, sőt most még a tesztjeik kérdései is erről a ficsúrról szólnak! Mi lesz az érettséginél? Már az is csak Stark-ról fog szólni?
 Steve óvatosan a tanári asztal felé nézett, ahol a tanár elbóbiskolt. Gyorsan előszedte a puskáját és mindent leírt róla, amit csak tudott. Firkantotta a csúnyábbnál csúnyább betűket, számolni is próbált, de az nem ment neki. Kihagyott egyet-kettőt, áttért egy másikra, majd vissza az előzőre és így elég hamar kész lett a feladatsorral. Illetve, ő csak azt hitte.
 A túlsúlyos nő, magassarkúnak szánt lábbelijében odatipegett a fiúhoz, s szúrós szemekkel vizslatta szerencsétlent. Steve összehúzta magát, lehajtotta a fejét és tekintetét a földre szegezte.
 – Adja ide azt a cetlit, Mr Rogers – sziszegte mérgesen a nő.
 A fiatal bólintott, átnyújtotta a tegnap este készült puskát és követte a tanárt az asztala mellé. Azt hitte, majd megleckézteti, ráírja az elégtelent és mehet, amerre lát. Hát, nem így lett. Kizavarta az ajtó elé.
 Nekidőlt a folyosón lévő szekrénynek, hátát a hideg felülethez nyomta, s próbálta kisilabizálni, mit mondjon édesanyjának arról a szörnyű tanárról, aki igazságtalanul ráírta a dolgozatára a lehető legrosszabb jegyet. Száját összeszorította, szívogatta, fogával alsó ajkát rágcsálta idegességében. Ezért még nagyon kapni fog.

 Ahogy felnézett, azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Egy öltönyös férfi állt előtte napszemüvegben, viszont ami furcsa volt, hogy oldalán se titkárnő, se testőr. Steve rászegezte a tekintetét és le sem vette róla. Ott állt előtte élőben és sztereóban Tony Stark. Az a kémiazseni, aki miatt egyes lett a dolgozata.

2017. szeptember 1., péntek

u can be my anti angel

2 megjegyzés:
Dean Winchester x Castiel
Dean hitetlen, Samnek erős fejfájása van és Bobby sem tud semmivel szolgálni az angyalokat illetően. hihetetlen kütyüzavar, fájdalom és Castiel megjelenik. évekkel később egy ügyük rosszul sül el, aminek a levét ő issza meg. asalways

  Egyszer azt mondta nekem egy vadász, hogy sose higgy a jóban, hiszen egyszer az is rossz volt. Nem tudom, én ezt angyalos mondással ismertem, de bevallom, a lélek eddig nem vitt rá, hogy bízzak bennük vagy imádkozzak hozzájuk. Számomra Isten nem létezik, vagy ha igen, legszívesebben beverném a képét. Az angyalok nem léteznek, mert egyszerűen nem. Senki sem látott még egyetlen egyet se, akkor mégis hogy lehet hinni bennük?

  Sam kiborít. Napok óta arról traktál, hogy nem érzi jól magát és ennek biztosan köze van Istenhez, meg hogy itt az ideje a bűnhődésének. Ha ez tényleg így lenne, előbb meg kéne ölnie, mint hogy hagyjam szenvedni az öcsémet. Ami meg az angyalokat illeti, még mindig nem hiszek bennük, pedig Sam megosztotta velem a „titkot”, miszerint a hitetlenek nem kerülhetnek majd a Mennybe. Nem akartam elszomorítani, hogy nem is akarok.

  Két napja sínylődök az ágyon, várok valami sugallatot, ami megmondja hová vagy miért kell mennünk, de egyszerűen semmi sem történik.
  Megérzek a vállamnál egy erős szorítást, mely annyira égető és fájdalmas, hogy beleremeg minden porcikám. Elordítom magam, fáj, mintha ki akarná valaki szakítani, mintha nem engednék, hogy a karom a részem lehessen. Pillanatokon belül megszakad, én pedig tehetetlenül és fájdalommal teli arccal dőlök a fekvőalkalmatosságra. Zihálva veszem a levegőt, érzem, ahogy nyakam kidagadnak az erek, ütésre készen állok. Az egyetlen, mi utamba áll, a láthatatlanság. Nem figyelhetek meg semmit és senkit a szobában, ami kikészít. Utálom, ha nem tudom, mivel van dolgom.

  Újabb két nap telt el, rettenetesen legyengültem. Amikor megszorítom végtagomat, elönt valami, amit nem tudok nevén nevezni. Legjobban talán a méreggel írhatnám körül, azonban ez sem pontos. Egy hatalmas piros tenyérnyom virít bicepszemen, talán akkor került oda – még mindig érthetetlen okokból –, amikor az ágyon feküdtem és az a rohadék rám támadt. Mikor elmeséltem Samnek, kiröhögött és azt mondta, ez a büntetésem, és rá kellene döbbennem, hogy itt az ideje hinni. Haha, mégis miben? A pitékben? Nem rossz ötlet.

  Sam hozott nekem pitét. Megosztotta velem, hogy Bobby-val beszélt erről az angyalos témáról, azonban ő sem tudott semmi újjal szolgálni a számunkra. Tanácstalanok voltunk, és igazán azt sem tudtuk, mit akarunk róluk kideríteni, egészen addig, amíg földrengésszerű dolgot nem észlelünk. Az még csak az első lépés volt.
  Ismét érzem a kezemben lévő szorító érzést, majd kitörnek az ablakokból az üvegek, a rádiók és televíziók meghülyülnek, s mintha átvenné az irányítást felettük a gonosz. Nem kockáztathatunk, körbesózzuk magunkat, Sam még ördögcsapdát is fest az ajtó elé.

  Csak a hatalmas fehérre és világosságra emlékszem. Azután kiesik néhány perc, majd megpillantok egy férfit. Valami különleges van benne. Nagyon-nagyon különleges, szinte nem felfogható. Csillapodott a fájásom, már nem láttam tőle csillagokat, viszont annál furcsábbakat tapasztaltam magam körül. Sam a földön hever, de mikor oda akarok rohanni hozzá, az ismeretlen férfi nem hagyja. A falnak taszít, nem használ hozzá semmilyen eszközt, csak az agyát.

– Ki... Ki vagy te? – nyögöm ki nehezen.
– Castiel – vigyorog rám, aztán közelebb lép, ujját homlokomhoz érinti, én pedig ájultan rogyok a földre.

ÉVEKKEL KÉSŐBB

  Castiel már szinte hozzánk nőtt, állandóan azzal fárasztott, hogy sosem kerülök a Mennybe, ha nem kezdek hinni. Nem akarom mondani neki, hogy már tököm kivan az egész Mennyel, kezdve Uriellel és Zakariással. Amúgy tuti, hogy hallja a gondolatomat, csak nem szól érte.
Az egyik ügyünk nem úgy sült el, ahogy képzeltük. Sammel éppen fasírtban voltunk, így Cas velem tartott, de ennek ő szívta meg a levét. Most ott fekszik előttem, a kaszások előtt, akik mind arra várnak, hogy ők vigyék el.

  Köhög, szinte már fuldoklik és én nem tudok segíteni rajta. Annyira borzasztó látvány, lefagy tőle az agyam. Kezemet mellkasára szorítom, és könyörgök neki, hogy maradjon, de egyszerűen nem. Egyszerűen látom az arcán, hogy menni akar. Nem tudom felfogni, hogy lenne képes itt hagyni? Hiszen annyi mindenen túlestünk együtt, annyi minden van a múltunkban, mi összekapcsolódik, hogy képtelen lennék elengedni őt.
  Ezzel mit akarok mondani?
  Hogy azt hiszem, szerelmes vagyok.
  Szerelmes vagyok egy angyalba.
  Szerelmes vagyok Castielbe.

– Cas, nehogy itt hagyj! Hallod?! Ha elveszítelek, mindent elveszítek! – Esek kétségbe, s bele sem gondolok, hogy Sam ott van. Jelenleg elvakítja a szememet az a rózsaszín köd.
– Dean, csak mondd ki. Kérlek – köhög, szinte már attól félek, hogy egy újabb ilyen alkalmán kileheli a saját lelkét. Már, ha van neki. Semmit nem tudok az angyal-anatómiáról.
– Tudod, hogy jó vagyok, de nem egy angyal – nyelek egy hatalmasat, miközben hangom elcsuklik. Esélytelen az egész számunkra. Halálra van ítélve.
– Én pedig követek el bűnöket, de nem vagyok démon. De lehetsz az anti-angyalom – felhajol hozzám, egy hosszú, búcsúcsókot nyom kicserepesedett ajkamra, melytől már a fellegekben járok.
  Egy pillanat az egész, mégis, mintha az időérzékem teljesen meghalt volna. Cas vissza lefekszik a hideg földre, rám mosolyog.
– Szeretlek, Dean Winchester.
– Szeretlek, Cas – egy könnycsepp gördül le szemem sarkából, amit normális esetben letagadnék, de ezt soha nem fogom.

  Az angyal pedig távozott oda, ahová való. A többi testvére és apja mellé, akit amúgy ki nem állhatok. Még azt a személyt is elvette tőlem, akit Samen és Bobby-n kívül annyira szerettem, hogy meghaltam volna érte.