2017. október 26., csütörtök

sweetest soul

2 megjegyzés:

namaste! (végre rászoktam a köszönésre) mai napig viszonylag jó volt, leszámítva hogy a crushom újra érdeklődni kezdett az ő régebbi crushja iránt, szóval totál depibe voltam. utána két és fél (!) órán keresztül együtt hintáztunk meg beszélgettünk, még egy doboz cukorkát is adtam neki és megöleltem (!!) és jó szünetet kívántam. *boldogfej* amúgy az egypercesben szereplő emberkék egy lány (ő indít) és egy srác.

– Köszönöm, hogy itt vagy nekem.
– Hiszen barátok vagyunk.
– Igen. Örülök, hogy annak idején odatoltam a képem és elkezdtünk beszélgetni. Megtaláltam a számomra legkedvesebb lelket.
– Legkedvesebb lelket?
– Legédesebb lelket.
– És az lennék én?
– Az lennél te.
– De hát miért?
– Megnevettettél, amikor szomorú voltam. Szerettél, amikor utáltam magam. Meghallgattál, amikor ordítoztam. Figyeltél, amikor csendben voltam. Vigasztaltál, amikor sírtam és mellettem voltál, amikor a legnagyobb szükségem volt rád.
– Ezért szeretsz?
– Ezért szeretlek.
– Én is szeretlek.
– Tudom. Köszönöm, hogy szeretsz.
– Tudod miért szeretlek?
– Na miért szeretsz?
– Mert aranyos a mosolyod. Mert mindig nevetsz a poénjaimon, még akkor is, ha nem viccesek. Mert bátorítasz, amikor a kedvem a béka segge alatt van. Mert nem cserélsz le a barátnőidre. Mert mindig számíthatod rád. Mert most is elmosolyodtál, amikor azt mondtam, szeretlek.
– Szeretem, hogy szeretsz.
– Én is szeretem, hogy szeretlek.
– Szerinted másokat is szeretnünk kéne?
– Nem, elég, ha mi szeretjük egymást.

2017. október 19., csütörtök

csillagvizsgáló

Nincsenek megjegyzések:
Lucifer Morningstar, drabble
Lucifer az erkélyen elmélkedik a csillagokról és Chloe-ról, aztán visszamegy a Luxba, ahol ismét találkoznak és ledöbben, mit is jelent neki a nyomozó.

uuu, utálok köszönni, szóval most sem tenném, ha ez nem problem. tegnap olasz fakton levelet írtunk egy éppen 7 éve kapcsolatban lévő képzeletbeli nőnek, hogy házasodjon-e meg vagy sem. persze, tizenhét évesen én is a házasságra gondolok, nem igaz? ami a blogot illeti, nagyon örülök, hogy eddig sikerült tartanom a "minden csütörtökön egy valamit", továbbra is szándékozom, csak kezdek kifogyni a novellákból és alig van időm írni, úgyhogy kihúzom a szünetig valahogy, utána pedig csak úgy árasztom magamból az igét. shiiiit.
ps: csak annyira vagyok fáradt, hogy tegnap mielőtt majdnem aludtam, felriadtam, hogy csütörtök van és ki kell tennem valamit. aztán leesett hogy nem.

 Lucifer Morningstar a felhőkarcolója erkélyén állt, a csillagokat bámulta és a holdat. Azt sem tudta, mi jár pontosan a fejében. Az apja iránti gyűlölet, becsapottság vagy a Chloe Decker nyomozónő felé táplált érzelmei? Egyik sem csengett túl fényesen.
A Luxban javában zajlott az élet, szívesen csatlakozott volna ő is az egyik nőkből álló társasághoz, csakhogy nem tudott. Lábai nem akartak mozdulni, az égitestek szugerálása jobban tetszett neki. Amúgy is, nagyon hasonlítottak a nyomozóhoz. Ő is ilyen volt, mint ezek a kis valamik az égbolton. Szép, fényes és vonzotta magához Lucifert.
Lehunyta a szemét, kezével körkörös mozdulatokat írt le, hogy a borospohárban lévő folyadék is mozduljon meg. Nem akarta ő tönkretenni, felrázni vagy ilyesmi, de meginni se. Inkább kiöntötte a földszintre. Azt remélte, ráömlik valami járókelőre, ő pedig röhöghet az éjszaka kellős közepén.
Lucifer visszament a bárpulthoz, ahol Mazekeen kiszolgálta az italozókat. Nem törődött vele, töltött magának mást, ami nem bor volt, hanem valami rövid és lehajtotta. Készült jól érezni magát, meg is indult egy csoport felé, ahol három lány rázta magát a táncparketten, de nyílt a liftajtó és Chloe Decker életnagyságban jelent meg előtte. Morningstar tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy munkatársa közeledik felé. Testére simuló sötétkék ruhát viselt, mintha direkt ide készült volna, rajta fénylő pontocskákkal. Akár a csillagok. Lucifer alig győzött levegőhöz kapkodni, amíg végigmérte a hölgy alkatát.
Végre rájött, miért nem akarta otthagyni az erkélyt és visszatérni szórakozni. Mert Chloe-ra emlékeztették őt, és arra, hogy hiába az apja csapdája az egész kapcsolatuk, nem akarja elveszíteni őt. Mert Chloe olyan volt, akár egy csillag. Szép, fényes és vonzotta magához Lucifert. És bármikor képes volt eltűnni az életéből.

2017. október 12., csütörtök

korallzátony

2 megjegyzés:
Nem fanfiction
egy baráti beszélgetés egy ausztrál parton, egy titok, amelyet az egyikük elrejtett a másik elől, majd a fájdalmas felismerés. semmi love, semmi nyáltócsa, szimpla baráti kapcsolatot bemutató valami.

mivel köszönni luxus és egyre jobban rákapok a rajongóimmal (oh, pls, miket beszél ez?) való társalgásra, gondoltam megosztom veletek, hogy hivatalosan is átléptem a tizenhetet, ami amúgy rohadtul ugyanolyan, mint tizenhatnak lenni, but ez van. matekból hármast kaptam, és ez rettenetesen megviselt, depressziós bármit pedig ma nem szándékoztam kirakni, mert valahogy... csak nem. irodalomból is négyes, áááh, abból tuti javítót írok. shiiiiit.

Roisin az óceánpart egyik hatalmas kőszikláján ült, csupasz bőre hozzátapadt a tömbhöz, sütötte is rendesen, de egy idő után már nem zavarta, figyelmen kívül hagyta. Hosszú szőke haját fonta, azonban csak félig jutott; megunta a dolgot és lemászott a helyéről.
Odasétált a víz elé, kezével legyintett egyet, hátha az megmozdul vagy ilyesmi, azonban nem történt meg. Sóhajtva ült le a homokba, piszkálni kezdte a szemcséket és a kis rákokat, akik megijedtek Roisin-től. Ahogy a fodrozódó vizet nézte, azt kívánta, bárcsak egy lehetne az óceánban élő halak közül, sőt még bálnaként is tengetné a napjait, csak ott legyen.
– Roisin, hogyhogy ilyenkor kint vagy? Napszúrást fogsz kapni – csóválta a fejét Logan, Roisin legjobb barátja, aki valamilyen oknál fogva ugyanazokat a dolgokat kedvelte, mint a lány. Hiába ismerték egymást évek óta, Roisin mégis érezte, hogy a fiú eltitkol előle valamit, ezért az utóbbi időben egyáltalán nem is kereste őt. Távolságot akart tartani, hogy átgondolhassa a dolgokat.
– Én ugyan nem – vont vállat a szőke hajú lány, miközben a vizes homokot lábára temette. Logan mosolyogva ült elé és segített benne.
– Rég nem beszéltünk.
– El vagyok havazva – nem hazudott, tényleg így volt. Persze ha nagyon akart volna, talál időt a fiú társaságára...
– Érzem, hogy valami nem oké. Rois, mi a baj?
A lány nyelt egy nagyot, miközben a távolba meredt. Nem tudta kibökni, de az még jobban zavarta, hogy Logan ennyire átlát rajta. Mindig is ő volt az, aki mellette állt és nem tudott hazudni neki, mert mindig észrevette és utána bocsánatért kellett esedeznie. Lehajtotta fejét, rágcsálta az ajkát, majd Logan felé fordult.
– Tudod, már egy ideje barátok vagyunk, mégsem mondasz el valamit. Mintha nem bíznál bennem – csúszott ki a száján mégis, de utólag nagyon szégyellte. Logan persze sosem kérdezne effélét tőle.
A fiú szemében a félelem szikrái elevenedtek meg, száját egy vonallá préselte össze és igyekezett kerülni a szemkontaktust. Valahogy rosszul lett a feltevéstől, amivel Roisin szembesítette. Igen, titkolt valamit, igen, meg akarta tartani magának, de nem akarta, hogy emiatt tönkremenjen a legjobb kapcsolata.
– Nem olyan egyszerű az, mint hiszed.
– Micsoda? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Bajba keveredtél? Drogozol? Vagy netán árulod is? – szinte nem is tartott szünetet a kérdések között. – Úr Isten, Logan, megöltél valakit? Eltakarítsuk a hullát?
– Roisin, nyugi már! – nevette el magát a srác. – Szó sincs ilyesmiről. Azért rendes tőled, hogy segítenél.
– Még átgondolnám azért – mosolyodott el gúnyosan Rois.
– A helyzet az, hogy elköltözök.
– Micsoda? – A lány elméje, mintha kettészakadt volna. Ez nem lehetséges. Miért vele történik ilyesmi? Az egyetlen normális, semmilyen agyi bajjal nem rendelkező barátját is elszakítják tőle.
– Skóciába. És azért, mert az egyetem keretein belül mehetek. Tudod, a projektnek köszönhetően.
Roisin a pokol legmélyebb bugyrába sem kívánta a projektet. Visszaemlékezett: napokig, sőt hetekig segített Logannek, hogy ne kapjon rá rossz jegyet, ugyanis a környéken élő védett állatfajokról kellett írnia és mivel Logan nem tudta használni a számítógépet –, ami felettébb furcsa –, így a lánynak kellett segédkeznie. Egyre jobban gyűlölte magát, vissza akarta csinálni az időt. Nem lenne Logan mellett, hagyná, hogy elbukja az egészet... De... Mégsem. Roisin nem ilyen volt.
– Gratulálok – a lány torkában gombócok keletkeztek, nem tudta őket legyűrni, akárhogy próbálkozott is.
– Nem volt túl őszinte – Logan szomorkás mosolyt erőltetett magára.
– A te mosolyod sem.
– Jó lenne, ha velem jöhetnél.
– Nem mennék – rázta meg a fejét a fiatalabbik. – Mindenem itt van.
– Ugyan már, tudom, hogy csak a korallzátony tart vissza.
Roisin oldalra fordította a fejét és próbált semleges maradni. Logan persze érezte a feszültséget, hiszen tudta, hogy nem a legjobb témát hozta fel. Roisin évekkel ezelőtt balesetet szenvedett a korallzátonynál, ami pont annak a partnak a környékén terül el, ahová visszajár. Ha nem kapott volna sürgős orvosi segítséget, biztosan belehal a sérüléseibe. Medúzacsípés a korallzátony közelében.
– Hagyj – Roisin felállt a helyéről, lábát kihúzta az időközben köré telepített homokból, s megindult a város felé. Nem akart tovább ott lenni és olyan dolgokról beszélgetni, amikről egyáltalán nem akart.

Logan fájdalmas arccal nézett utána, s úgy gondolta, jobb ha most nem megy utána. Igazság szerint tényleg szerette volna, ha Roisin vele megy Skóciába, de nem azért, mert gyengéd érzelmek fűznék hozzá vagy ilyesmi. Egyszerűen szüksége volt a legjobb barátjára, és az a lány. Persze már az elején tudta, amikor kiejtette száján a „Jó lenne, ha velem jöhetnél” mondatot, hogy hülyeség az egész. Roisin egész életében Ausztráliában élt, közel az állatokhoz, a vízhez, a szörfhöz és a fürdőzőkhöz. Egyszerűen belátta: Nem lenne érdemes elszakítania őt onnan, ahol egyszer boldog volt.

2017. október 5., csütörtök

szörnymesék az ágy alól

2 megjegyzés:
Nem fanfiction
egy kislány nem tud aludni, az apukája pedig mond neki mesét, hátha attól megnyugszik. nem hiszi el, hogy van szörny az ágy alatt, pedig a kicsik legtöbbször igazat mondanak, nem igaz?

 A kislány remegve ült ágya szélén, nem tudta, mihez kezdjen azzal, amit látott. Nem mert az ágya alá nézni még egyszer, mert attól félt, ismét megpillantja azt a rémséges szörnyet, amelynek két szarva, hatalmas szemei és fogai voltak. Azt hitte, kezd elmenni az esze.
A gyermek papája belépett a kicsike szobába. Semmi különöset nem vett észre, ugyanolyan volt, mint minden másik napon. Halvány bézs falak, sötétbarna bútorok és egy óriási ablak, amin két fehér függöny behúzva csücsült.
– Papa – nyöszörögte a kislány, míg az apukája oda nem ült mellé. – Itt van még? –Suttogta, mert attól félt, meghallja őket.
– Micsoda, kincsem? – Tudakolta a harminc körüli férfi.
– Hát a szörny – úgy nézett szülőjére, mint aki nem hiszi el, hogy az nem látta. Az mégis hogy lehet? Ott van teljes valójában és csak rá vár, csak rá, hogy megegye.
– Kicsim, a szoba üres – mosolyodott el gyengéden a felnőtt, majd odalépett a szekrényhez, kinyitotta, hogy szemléltesse igazát, s becsukta. A függönyöket még szorosabban egymásra húzta, aztán odalépett a kicsi mellé. Betakarta, úgy, hogy a feje búbja is alig látszódjon ki.
– Az ágyam alatt, papa.
Az ürge sóhajtott, leguggolt és benézett lánya ágya alá. Mindenféle játék hevert ott, néhány papír zsebkendő és egy könyv is, amit még tavaly születésnapjára kapott. Tele van képekkel és mindenféle rajzokkal a tündérekről. Óvatosan benyúlt érte, kihúzta a mesét és leporolta. A sok kosz csak úgy szállt a szőnyegre.
– Olvasni fogsz nekem? – csillant fel a férfi gyöngyszemének fénye, mire az bólintott egyet, jelezve, hogy ezt kívánja tenni.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Nagyon félt a sötétben ólálkodó alakoktól, azt hitte, a szobájában is van belőlük szép számmal, de ez nem volt igaz. A lányka sírt, sírt, egészen addig, amíg az édesapja meg nem jelent páncélban, karddal a kezében, mellette egy tündérlánnyal, hogy segítsen a bajba jutott hercegnőn.
– Ugyan már – nevetett a kicsi.
A tündérlányka fényt gyújtott az éjszakában és megkért a lovagot, hogy nézzen körbe, nem maradt-e szörny a közelben. De mind elmenekült. Mind félt a fénytől – az apuka ránézett csemetéjére, majd vissza a könyvre. – A kislány megnyugodott, mély álomba szenderült és igyekezett jó gyermeke lenni az apának. A tündérkével jó barátságba került, azóta is látogatják egymást.
– Apu, neked is van tündérkéd?
– Hát persze, aranyom. Te vagy az – mosolygott a férfi, hogy könnyítsen lánya lelkén. Tudta, hogy még nem nyugodott meg teljesen.
– El tudom űzni a szörnyeket? – hangja cseppet hitetlen volt.
– Igen. Csak képzeld el őket magad elé és mondd nekik „hagyj békén!” és ők így tesznek.
– Biztos?
– Biztos. Most pedig, jó éjszakát – nyomott egy csókot a négy éves homlokára, majd felállt a puha alvóalkalmatosságról.
Letette a könyvet az éjjeliszekrényre és leoltotta a kis lámpát, ami szintén azon foglalt helyet. A csöpp teremtés végigkísérte szemével, ahogy édesapja eltűnik az ajtó mögött, ő pedig magára marad a sötétben. Még félt, rettenetesen félt, de tudta, hogy amíg az ő drága, egyetlen apukája vele van, semmi sem bánthatja. Felfogta, mit akart mondani neki a mesével.
Nem érdekelte többé, vannak-e szörnyek a szobában, vagy bárhol a világban. Az ő lovagja mindig ott lesz mellette, hogy megvédje, a kis tündérke pedig fényt hoz a sötétségbe, ahogy a mesében is tette. Lehunyta szemét, elfordult az ablak felé és mély álomba merült. Annyira forgolódott, hogy leesett róla a takaró. A halóhely alatt megbúvó szörnyecske kimászott rejtekhelyéről, odalépett hozzá, betakarta és egy darabig nézte a lánykát. Nem akarta bántani, de tudta, hogy ez a dolga. A szörnyeknek mindig ez a dolga. Ijesztgetés, megbántás, riogatás.

Kint felkapcsolták a villanyt, mire a szörnyecske felnézett. Mire az ajtó nyílt, hűlt helye volt, a kislány papája pedig ismét bejött, hogy megnézze, alszik-e már az ő virágszála. Igen, aludt. Egyedül az ő szobájában, fénnyel az udvaron, ami bevilágított a helyiségbe, de aludt. Nem is gondolta volna, hogy éppen a furcsa teremtményről álmodik, amint hősiesen szembeszáll vele, oldalán a lovaggal, a tündérkével és a fényt hozó lángjával.