sebesült madár

Egy lány és egy fiú közös pillanata, kis elmélkedéssel és némi túlgondolással.

   Lángolt.

  Hozzáértem a mellkasodhoz, a szívedre tettem pehelykönnyű kezem, ami felhevülve kiáltott a messzeségbe. Csak álltam előtted és néztem, ahogy a tenyerem körül pirosas fény jelenik meg és minden szívdobbanásodnál egyre vakítóbb lesz, akár a lángsugarú nyár.

   Rám néztél és elmosolyodtál, mintha én lennék az utolsó öröm a Földön, ami kijár neked.

   Igazából nem láttam a piros fényeket. Nem láttam a szexi bugyinedvesítő mosolyod mögé és nem tudtam elképzelni sem, neked milyen érzés lehet, hogy hozzád értem.

Csak ott álltunk, pirospozsgás arccal és remegő testtel egymás előtt, mint akik mindjárt leszaggatják a másik ruháit.

  –  Szeretném látni, ahogy kimondod a nevemet - suttogtad negédesen, miközben egy kósza tincset a fülem mögé tűrtél.

  –  Szeretném látni, ahogy a szíved dobban egyet ennek hallatára.

  Szívdöglesztő mosolyod levakarhatatlan volt, szemed szikrázott és nem akartad elengedni az enyémet. Alig tudtam levegőt venni, ahogy rád néztem. Mintha csak egy kalitkába kényszerült madár lettem volna, akinek még a szárnya is eltörött. Ettől függetlenül csodálatos volt.

Igazi, zavarban levő és zavarba ejtő, szerelmes srác, aki nem foglyul ejtett egy sebesült madarat, hanem elhatározta, hogy gondoskodni fog róla a világ végezetéig. Mert a madárka nem akarata ellenére volt ott. Bármikor kirepülhetett volna anélkül, hogy fájdalmat okozna magának. A gond csak azzal volt, hogy nem akarta összetörni a fiú szívét.

legalább egy ég alatt

reménytelennek tűnő szerelem október huszonkilencedikén. két fiatal az erkélyen áll és megpróbálnak beszédbe elegyedni, csakhogy a fiú ittas állapota miatt ez nehéz.

  Hűvös volt, október huszonkilencedike valahogy a szokásosnál is sötétebbre sikeredett, bár ezt a kint tartózkodó, korlátnál álló fiatal fiút nem zavarta. Beleszívott az újonnan kapott cigarettájába, majd óvatosan kifújta a füstöt az ég felé. A csillagok lassan fent voltak, de alig látszott belőle valami a leereszkedő köd miatt.

  Sok minden nyomasztotta. Volt már benne pár pohár mindenféle, nem csak egy kis házi pálinka meg vodka, ki tudja, micsoda keverékeket nyomtak a kezébe a barátai. Zsongott a feje, alig bírt megkapaszkodni a korlátban.

  – Hé, jól vagy?

  Lexia hangja a szokásosnál aggodalmasabban csengett, a fiú állapotát tekintve meg lehetett érteni. Tudta, hogy Oberon túlzásba tudta vinni a tudatmódosító szer használatát annak ellenére, hogy nem volt száz százalékig egészséges.

  – Hmm – motyogta a fiú, miközben tekintetét végigvezette a lányon, aki odacsoszogott mellé. Ő sem volt tökéletesen józan, de azért tisztábban tudott gondolkodni, mint rajta kívül akárki a telken. – Óummm...

  Lexia elnevette magát, miközben a füle mögé tűrt egy tincset. Zavarban volt, teljesen kipirosodva állt Oberon mellett, aki mindebből semmit sem vett észre. Persze, hogy is várhatná az ember? A férfiak azt sem látják, ami a szemük előtt van. Ha azt mondod nekik, hogy jól néznek ki, valami mögöttes jelentést keresnek, holott csak azt mondtad, hogy jól néznek ki.

  – Felhívom... anyát, hogy itassa meg a... kutyámat – mindezzel semmi probléma nem lett volna, ha ez nem hajnalban jut a fiú eszébe.

  – Hagyd csak. Már biztosan alszik, de nem felejtett el gondoskodni róla – mosolygott szelíden Lexia, majd megdörzsölte karját. A csípős októberi hideg kezdte megfagyasztani.

  Oberon lágyan bólintott, mint aki azt sem tudja, milyen bolygón van. Úgy látszik, használhatatlan állapotában még kevesebbet beszélt, mint amúgy. Nem kellett félteni, nyilván a saját maga egoizmusa megvolt, szeretett hülyéskedni, de önmagába véve nem sokat. Roppant különös módon, de közel állt a tökéletességhez. Legalábbis Lexia nagyon is azt gondolta.

  – Szerinted a csillagok... maguktól ragyognak... vagy valaki... ragyogtatja őket? – csuklott néhányat Oberon, miközben a lány ajkát figyelte.

  – Ragyogtatja? Nem hiszem – félénken elhúzta a száját, lesütötte szemét, majd az égre pillantott. Annyi mindent mondott volna, cselekedni akart, lerohanni a fiút a vallomásával, de nem. Ő csak csendben állt mellette és támogatta. Nem azért, mert ezt jobban szerette volna, hanem mert tudta, hogy Oberon semmire sem fog emlékezni másnap.

  A fiú ismét szívott egyet a cigarettájából.

  Lexia nem volt bátor. Nem akart kellemetlenséget, nem akarta azt sem, hogy az egyelőre nem létező barátsága fuccsba menjen, mert önmagát előrébb helyezi, mint a másikat. Akarta, hogy boldog legyen, akarta, hogy együtt legyenek, de nem így. A fiúra várt, és amit kapott, az csak egy üres hallgatás volt.

  Az egyetlen, ami vigasztalta, hogy legalább egy ég alatt vannak.

gondolatok a lábtörlőn

Nem fanfiction

egy cica szemszögéből íródott kis pár szavas valami, miután a hőn szeretett gazdája kizárta a vihar idejére a lakásból. az ő gondolatai kalandoznak el.

namaste! tegnap színházban jártam, hétkor kezdődött az előadás és sherlock homles: a sátán kutyáját volt lehetőségem végignézni. rettenetesen jó volt, nagyon örülök, hogy a bérletemben benne volt ez a darab. ti milyen gyakran jártok egyébként, ha jártok? ha nem, miért nem?

 Kizártál.

Az ajtód előtt ülök, nyávogok, de nem történik semmi. Az eső szakad, én pedig egyre jobban fázom. Kezdem érezni a csípős hideget, áthatol a bőrömön egészen a csontomig. Már-már reszketek, de be szeretnék jutni hozzád a melegre. Odabújnék melléd a kanapéra, dorombolnék és esküszöm, nem pisilném le még egyszer a szőnyeget. Még szoknom kell az alomtálcát.

Elugrok az ablakba, benézek rajta és látom égni a villanyt. Mennydörgés. Megijedek, nyávogni kezdek és félek. Nem tudom, mi tévő legyek. Mégis hová bújjak? Az eső szakad, szinte biztos, hogy nem tudnék sehova messzire eltűnni, hogy valami menedéket találjak, amíg a viharnak vége nem lesz.

Még mindig nyávogok. Te odalépsz az ablak elé, rám nézel és gonoszan elmosolyodsz. Nem értelek. Kezeddel a redőnyt lehúzod, ezért hátra kell ugranom, nehogy apró mancsaimra zuhanjon az a félelmetes valami. Elszomorodok. Ismét magamra hagytál.

Megint ott vagyok, ahol az előbb. Összekucorodok az ajtó előtt, ahonnan egy kis meleg árad ki a padlófűtés miatt. Bent sokkal jobb lenne. Mindig a nyomodban lennék, nem hagynám, hogy megtegyél egy lépést nélkülem. Éhes is vagyok, fázom, a félelemről meg ne is beszéljünk. A bundám vizes lett, csurom vizes, s még át is jár a hűvös szél. Lehunyom szememet és várok. Nem tudom, mire, talán hogy megbocsájtasz és beengedsz.

A szánalmadra van szükségem. Azt sem bánom, ha nyávogva bocsánatot kell kérnem tőled, majd az öledbe feküdni és bújni, mint valami háziállat, csak eressz be, kérlek. Idekint megfagyok. Lassan nem tudok mozogni, a villámlás és dörgés halálra rémiszt. Ugyan kutyaugatást nem hallok, de csak reménykedni tudok, hogy nem a mi udvarunkon keresnek majd megnyugvást.

Nem tudom, mennyi idő telt, mióta kitettél a lábtörlőre. Ha szeretnéd, egeret is fogok neked, vagy madarat, gyíkot és kígyót, bármit, amit akarsz, csak hagy menjek be. Szükségem van rád. Eressz be.

Még mindig nem történt semmi. Már nem látok be az ablakodon, se az ajtó kis üvegein. Nem látom, bent vagy-e, gondolsz-e rám, eszedbe jutottam-e. Ha tudnék könnycseppeket hullatni, megtettem volna. Hogy hagyhatsz megint magamra?

 Fejemet lábamhoz teszem. Kezdek megnyugodni és nem érezni semmit. Nem érdekel, hogy gondolsz-e rám, eszedbe jutottam-e, bent vagy-e. Már nem. Nem akarok megtörni, nem akarok számítani rád. Nem akarom, hogy elhagyj és megfeledkezz rólam, amikor nehézzé válik szeretni engem. Nem akarlak többé. Még akkor sem, ha a gazdám vagy és sok boldog emlékünk van együtt. Nem törődtél velem, most itt fekszem átázva a lábtörlőn és próbállak elfeledni, csakhogy nem megy. Nem megy, mert te vagy a mindenem.

sweetest soul

namaste! (végre rászoktam a köszönésre) mai napig viszonylag jó volt, leszámítva hogy a crushom újra érdeklődni kezdett az ő régebbi crushja iránt, szóval totál depibe voltam. utána két és fél (!) órán keresztül együtt hintáztunk meg beszélgettünk, még egy doboz cukorkát is adtam neki és megöleltem (!!) és jó szünetet kívántam. *boldogfej* amúgy az egypercesben szereplő emberkék egy lány (ő indít) és egy srác.

– Köszönöm, hogy itt vagy nekem.

– Hiszen barátok vagyunk.

– Igen. Örülök, hogy annak idején odatoltam a képem és elkezdtünk beszélgetni. Megtaláltam a számomra legkedvesebb lelket.

– Legkedvesebb lelket?

– Legédesebb lelket.

– És az lennék én?

– Az lennél te.

– De hát miért?

– Megnevettettél, amikor szomorú voltam. Szerettél, amikor utáltam magam. Meghallgattál, amikor ordítoztam. Figyeltél, amikor csendben voltam. Vigasztaltál, amikor sírtam és mellettem voltál, amikor a legnagyobb szükségem volt rád.

– Ezért szeretsz?

– Ezért szeretlek.

– Én is szeretlek.

– Tudom. Köszönöm, hogy szeretsz.

– Tudod miért szeretlek?

– Na miért szeretsz?

– Mert aranyos a mosolyod. Mert mindig nevetsz a poénjaimon, még akkor is, ha nem viccesek. Mert bátorítasz, amikor a kedvem a béka segge alatt van. Mert nem cserélsz le a barátnőidre. Mert mindig számíthatod rád. Mert most is elmosolyodtál, amikor azt mondtam, szeretlek.

– Szeretem, hogy szeretsz.

– Én is szeretem, hogy szeretlek.

– Szerinted másokat is szeretnünk kéne?

– Nem, elég, ha mi szeretjük egymást.

korallzátony

Nem fanfiction

egy baráti beszélgetés egy ausztrál parton, egy titok, amelyet az egyikük elrejtett a másik elől, majd a fájdalmas felismerés. semmi love, semmi nyáltócsa, szimpla baráti kapcsolatot bemutató valami.

mivel köszönni luxus és egyre jobban rákapok a rajongóimmal (oh, pls, miket beszél ez?) való társalgásra, gondoltam megosztom veletek, hogy hivatalosan is átléptem a tizenhetet, ami amúgy rohadtul ugyanolyan, mint tizenhatnak lenni, but ez van. matekból hármast kaptam, és ez rettenetesen megviselt, depressziós bármit pedig ma nem szándékoztam kirakni, mert valahogy... csak nem. irodalomból is négyes, áááh, abból tuti javítót írok. shiiiiit.

Roisin az óceánpart egyik hatalmas kőszikláján ült, csupasz bőre hozzátapadt a tömbhöz, sütötte is rendesen, de egy idő után már nem zavarta, figyelmen kívül hagyta. Hosszú szőke haját fonta, azonban csak félig jutott; megunta a dolgot és lemászott a helyéről.

Odasétált a víz elé, kezével legyintett egyet, hátha az megmozdul vagy ilyesmi, azonban nem történt meg. Sóhajtva ült le a homokba, piszkálni kezdte a szemcséket és a kis rákokat, akik megijedtek Roisin-től. Ahogy a fodrozódó vizet nézte, azt kívánta, bárcsak egy lehetne az óceánban élő halak közül, sőt még bálnaként is tengetné a napjait, csak ott legyen.

– Roisin, hogyhogy ilyenkor kint vagy? Napszúrást fogsz kapni – csóválta a fejét Logan, Roisin legjobb barátja, aki valamilyen oknál fogva ugyanazokat a dolgokat kedvelte, mint a lány. Hiába ismerték egymást évek óta, Roisin mégis érezte, hogy a fiú eltitkol előle valamit, ezért az utóbbi időben egyáltalán nem is kereste őt. Távolságot akart tartani, hogy átgondolhassa a dolgokat.

– Én ugyan nem – vont vállat a szőke hajú lány, miközben a vizes homokot lábára temette. Logan mosolyogva ült elé és segített benne.

– Rég nem beszéltünk.

– El vagyok havazva – nem hazudott, tényleg így volt. Persze ha nagyon akart volna, talál időt a fiú társaságára...

– Érzem, hogy valami nem oké. Rois, mi a baj?

A lány nyelt egy nagyot, miközben a távolba meredt. Nem tudta kibökni, de az még jobban zavarta, hogy Logan ennyire átlát rajta. Mindig is ő volt az, aki mellette állt és nem tudott hazudni neki, mert mindig észrevette és utána bocsánatért kellett esedeznie. Lehajtotta fejét, rágcsálta az ajkát, majd Logan felé fordult.

– Tudod, már egy ideje barátok vagyunk, mégsem mondasz el valamit. Mintha nem bíznál bennem – csúszott ki a száján mégis, de utólag nagyon szégyellte. Logan persze sosem kérdezne effélét tőle.

A fiú szemében a félelem szikrái elevenedtek meg, száját egy vonallá préselte össze és igyekezett kerülni a szemkontaktust. Valahogy rosszul lett a feltevéstől, amivel Roisin szembesítette. Igen, titkolt valamit, igen, meg akarta tartani magának, de nem akarta, hogy emiatt tönkremenjen a legjobb kapcsolata.

– Nem olyan egyszerű az, mint hiszed.

– Micsoda? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Bajba keveredtél? Drogozol? Vagy netán árulod is? – szinte nem is tartott szünetet a kérdések között. – Úr Isten, Logan, megöltél valakit? Eltakarítsuk a hullát?

– Roisin, nyugi már! – nevette el magát a srác. – Szó sincs ilyesmiről. Azért rendes tőled, hogy segítenél.

– Még átgondolnám azért – mosolyodott el gúnyosan Rois.

– A helyzet az, hogy elköltözök.

– Micsoda? – A lány elméje, mintha kettészakadt volna. Ez nem lehetséges. Miért vele történik ilyesmi? Az egyetlen normális, semmilyen agyi bajjal nem rendelkező barátját is elszakítják tőle.

– Skóciába. És azért, mert az egyetem keretein belül mehetek. Tudod, a projektnek köszönhetően.

Roisin a pokol legmélyebb bugyrába sem kívánta a projektet. Visszaemlékezett: napokig, sőt hetekig segített Logannek, hogy ne kapjon rá rossz jegyet, ugyanis a környéken élő védett állatfajokról kellett írnia és mivel Logan nem tudta használni a számítógépet –, ami felettébb furcsa –, így a lánynak kellett segédkeznie. Egyre jobban gyűlölte magát, vissza akarta csinálni az időt. Nem lenne Logan mellett, hagyná, hogy elbukja az egészet... De... Mégsem. Roisin nem ilyen volt.

– Gratulálok – a lány torkában gombócok keletkeztek, nem tudta őket legyűrni, akárhogy próbálkozott is.

– Nem volt túl őszinte – Logan szomorkás mosolyt erőltetett magára.

– A te mosolyod sem.

– Jó lenne, ha velem jöhetnél.

– Nem mennék – rázta meg a fejét a fiatalabbik. – Mindenem itt van.

– Ugyan már, tudom, hogy csak a korallzátony tart vissza.

Roisin oldalra fordította a fejét és próbált semleges maradni. Logan persze érezte a feszültséget, hiszen tudta, hogy nem a legjobb témát hozta fel. Roisin évekkel ezelőtt balesetet szenvedett a korallzátonynál, ami pont annak a partnak a környékén terül el, ahová visszajár. Ha nem kapott volna sürgős orvosi segítséget, biztosan belehal a sérüléseibe. Medúzacsípés a korallzátony közelében.

– Hagyj – Roisin felállt a helyéről, lábát kihúzta az időközben köré telepített homokból, s megindult a város felé. Nem akart tovább ott lenni és olyan dolgokról beszélgetni, amikről egyáltalán nem akart.

Logan fájdalmas arccal nézett utána, s úgy gondolta, jobb ha most nem megy utána. Igazság szerint tényleg szerette volna, ha Roisin vele megy Skóciába, de nem azért, mert gyengéd érzelmek fűznék hozzá vagy ilyesmi. Egyszerűen szüksége volt a legjobb barátjára, és az a lány. Persze már az elején tudta, amikor kiejtette száján a „Jó lenne, ha velem jöhetnél” mondatot, hogy hülyeség az egész. Roisin egész életében Ausztráliában élt, közel az állatokhoz, a vízhez, a szörfhöz és a fürdőzőkhöz. Egyszerűen belátta: Nem lenne érdemes elszakítania őt onnan, ahol egyszer boldog volt.

szörnymesék az ágy alól

Nem fanfiction

egy kislány nem tud aludni, az apukája pedig mond neki mesét, hátha attól megnyugszik. nem hiszi el, hogy van szörny az ágy alatt, pedig a kicsik legtöbbször igazat mondanak, nem igaz?

 A kislány remegve ült ágya szélén, nem tudta, mihez kezdjen azzal, amit látott. Nem mert az ágya alá nézni még egyszer, mert attól félt, ismét megpillantja azt a rémséges szörnyet, amelynek két szarva, hatalmas szemei és fogai voltak. Azt hitte, kezd elmenni az esze.

A gyermek papája belépett a kicsike szobába. Semmi különöset nem vett észre, ugyanolyan volt, mint minden másik napon. Halvány bézs falak, sötétbarna bútorok és egy óriási ablak, amin két fehér függöny behúzva csücsült.

– Papa – nyöszörögte a kislány, míg az apukája oda nem ült mellé. – Itt van még? –Suttogta, mert attól félt, meghallja őket.

– Micsoda, kincsem? – Tudakolta a harminc körüli férfi.

– Hát a szörny – úgy nézett szülőjére, mint aki nem hiszi el, hogy az nem látta. Az mégis hogy lehet? Ott van teljes valójában és csak rá vár, csak rá, hogy megegye.

– Kicsim, a szoba üres – mosolyodott el gyengéden a felnőtt, majd odalépett a szekrényhez, kinyitotta, hogy szemléltesse igazát, s becsukta. A függönyöket még szorosabban egymásra húzta, aztán odalépett a kicsi mellé. Betakarta, úgy, hogy a feje búbja is alig látszódjon ki.

– Az ágyam alatt, papa.

Az ürge sóhajtott, leguggolt és benézett lánya ágya alá. Mindenféle játék hevert ott, néhány papír zsebkendő és egy könyv is, amit még tavaly születésnapjára kapott. Tele van képekkel és mindenféle rajzokkal a tündérekről. Óvatosan benyúlt érte, kihúzta a mesét és leporolta. A sok kosz csak úgy szállt a szőnyegre.

– Olvasni fogsz nekem? – csillant fel a férfi gyöngyszemének fénye, mire az bólintott egyet, jelezve, hogy ezt kívánja tenni.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Nagyon félt a sötétben ólálkodó alakoktól, azt hitte, a szobájában is van belőlük szép számmal, de ez nem volt igaz. A lányka sírt, sírt, egészen addig, amíg az édesapja meg nem jelent páncélban, karddal a kezében, mellette egy tündérlánnyal, hogy segítsen a bajba jutott hercegnőn.

– Ugyan már – nevetett a kicsi.

– A tündérlányka fényt gyújtott az éjszakában és megkért a lovagot, hogy nézzen körbe, nem maradt-e szörny a közelben. De mind elmenekült. Mind félt a fénytől – az apuka ránézett csemetéjére, majd vissza a könyvre. – A kislány megnyugodott, mély álomba szenderült és igyekezett jó gyermeke lenni az apának. A tündérkével jó barátságba került, azóta is látogatják egymást.

– Apu, neked is van tündérkéd?

– Hát persze, aranyom. Te vagy az – mosolygott a férfi, hogy könnyítsen lánya lelkén. Tudta, hogy még nem nyugodott meg teljesen.

– El tudom űzni a szörnyeket? – hangja cseppet hitetlen volt.

– Igen. Csak képzeld el őket magad elé és mondd nekik „hagyj békén!” és ők így tesznek.

– Biztos?

– Biztos. Most pedig, jó éjszakát – nyomott egy csókot a négy éves homlokára, majd felállt a puha alvóalkalmatosságról.

Letette a könyvet az éjjeliszekrényre és leoltotta a kis lámpát, ami szintén azon foglalt helyet. A csöpp teremtés végigkísérte szemével, ahogy édesapja eltűnik az ajtó mögött, ő pedig magára marad a sötétben. Még félt, rettenetesen félt, de tudta, hogy amíg az ő drága, egyetlen apukája vele van, semmi sem bánthatja. Felfogta, mit akart mondani neki a mesével.

Nem érdekelte többé, vannak-e szörnyek a szobában, vagy bárhol a világban. Az ő lovagja mindig ott lesz mellette, hogy megvédje, a kis tündérke pedig fényt hoz a sötétségbe, ahogy a mesében is tette. Lehunyta szemét, elfordult az ablak felé és mély álomba merült. Annyira forgolódott, hogy leesett róla a takaró. A halóhely alatt megbúvó szörnyecske kimászott rejtekhelyéről, odalépett hozzá, betakarta és egy darabig nézte a lánykát. Nem akarta bántani, de tudta, hogy ez a dolga. A szörnyeknek mindig ez a dolga. Ijesztgetés, megbántás, riogatás.

Kint felkapcsolták a villanyt, mire a szörnyecske felnézett. Mire az ajtó nyílt, hűlt helye volt, a kislány papája pedig ismét bejött, hogy megnézze, alszik-e már az ő virágszála. Igen, aludt. Egyedül az ő szobájában, fénnyel az udvaron, ami bevilágított a helyiségbe, de aludt. Nem is gondolta volna, hogy éppen a furcsa teremtményről álmodik, amint hősiesen szembeszáll vele, oldalán a lovaggal, a tündérkével és a fényt hozó lángjával.

angyal játszik fuvolán

Nem fanfiction

egy angyal a Menny kapuja előtt fuvolázik, elmélkedik és figyeli a körülötte bolyongó és várakozó lelkeket. mikor lejár a munkaideje, odamegy hozzá egy csöppség és megdicséri a játékát.

Világos volt. Annak ellenére, hogy a Föld nevű bolygón bekövetkezett az éjszaka, a Menny ugyanolyan világosban pompázott, mintha nappal lenne az embereknél. A Paradicsom előtti kapu mellett egy angyal ült búskomoran, s játszott a fuvoláján.

Mindenki azt hinné, hárfáznak, meg ilyesmi, de az csak mendemonda! Még sosem látott senki hárfázó angyalt, nem igaz? Akkor mégis miért tömik az emberek egymás fejét ilyen marhaságokkal?

Az angyal fáradt volt. Egész nap megérkezett és sorban álló lelkeknek játszott a hangszeren, teljesen elvette a kedvét, hogy érdeklődést nem mutatóknak próbáljon bármi jót is tenni. Már elege volt az egész bagázsból.

Óvatosan oldalra billentette a fejét, ahol a lelkek sorban álltak egy recepciós pultnál és megkezdődött a kihallgatás. A léleknek be kell számolnia, mi rosszat tett a földön, bűnös volt-e vagy sem és hogy miért kéne beengedi Isten országába. Az angyalka nevetségesnek tartotta ezt az egészet. Ennyivel nem állapítható meg, mennyire volt jó valaki, mennyire segített azoknak, akiknek szüksége volt rá és mennyire élt Istennek tetsző életet. Badarság.

Tovább játszott a fuvolán, miközben nézte a szédelgő népet. Rettenetes volt látni, hogy úgy csinálnak, mint akik otthon lennének. Még be sem értek a kapun, máris úgy viselkednek, mintha legjobb barátok lennének az Úrral. Még a feltevés is röhejes. Ő az Isten, vele nem lehet legjobb barátságot kötni.

Persze volt köztük olyan is, akit az angyal sajnált. Aprócska gyerekek, alig többek ötnél, mégis ott szaladgáltak és kergetőztek. Eszébe jutott, hogy talán ezek a szerencsétlenek nem is tudják, hogy elhunytak. Vajon a szüleikkel mi történt? Élnek, holtak vagy gyászolnak?

Lassan lejárt a munkaideje, és jöhetett egy másik angyal, hogy helyettesítse. Neki sincs annyi energiája, hogy egész életében elviselje egyedül ezeket a maradi gondolkodású nem halandókat. Sőt, ha egyedül kéne helyt állnia, eszébe jutna a gondolat, miszerint büntetésből száműzték ide.

Megérkezett a váltás, ő pedig nyugodtan tehette zsebre a fuvolát.

Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette a felé közeledő lelkecskét. Összeráncolta homlokát, amikor a kislány mosolyogva vizslatta az arcát. Nem értette, mit akarhat tőle, pláne hogy a recepciós pult a másik irányban van.

– Játszhatok rajta? – Mutatott az angyal jobb zsebére, ahol elrejtette a hangszert.

– Nem – semlegesnek kellett maradnia. Nem kötődhetett senkihez.

– Kár – húzta el a száját a csöppség –, azért szépen fuvoláztál – mosolyodott el megint és odaugrált a sor végére, ahonnan jött.

Ő volt az első, aki megdicsérte a munkájáért. Annyira jól esett neki, hogy nem is tudta mihez kötni a szívében felgyúló melegséget. Boldogságot, örömöt érzett, de mivel ezelőtt nem tapasztalt ilyesmit, csak keserűséget, fogalma sem volt róla, hogy ez az az érzés, amiről annyit beszélnek a többiek. Végre nem volt kívülálló, végre nem volt egyedül. Végre volt valaki.

Valaki angyal, aki fuvolán játszott.