korallzátony

Nem fanfiction

egy baráti beszélgetés egy ausztrál parton, egy titok, amelyet az egyikük elrejtett a másik elől, majd a fájdalmas felismerés. semmi love, semmi nyáltócsa, szimpla baráti kapcsolatot bemutató valami.

mivel köszönni luxus és egyre jobban rákapok a rajongóimmal (oh, pls, miket beszél ez?) való társalgásra, gondoltam megosztom veletek, hogy hivatalosan is átléptem a tizenhetet, ami amúgy rohadtul ugyanolyan, mint tizenhatnak lenni, but ez van. matekból hármast kaptam, és ez rettenetesen megviselt, depressziós bármit pedig ma nem szándékoztam kirakni, mert valahogy... csak nem. irodalomból is négyes, áááh, abból tuti javítót írok. shiiiiit.

Roisin az óceánpart egyik hatalmas kőszikláján ült, csupasz bőre hozzátapadt a tömbhöz, sütötte is rendesen, de egy idő után már nem zavarta, figyelmen kívül hagyta. Hosszú szőke haját fonta, azonban csak félig jutott; megunta a dolgot és lemászott a helyéről.

Odasétált a víz elé, kezével legyintett egyet, hátha az megmozdul vagy ilyesmi, azonban nem történt meg. Sóhajtva ült le a homokba, piszkálni kezdte a szemcséket és a kis rákokat, akik megijedtek Roisin-től. Ahogy a fodrozódó vizet nézte, azt kívánta, bárcsak egy lehetne az óceánban élő halak közül, sőt még bálnaként is tengetné a napjait, csak ott legyen.

– Roisin, hogyhogy ilyenkor kint vagy? Napszúrást fogsz kapni – csóválta a fejét Logan, Roisin legjobb barátja, aki valamilyen oknál fogva ugyanazokat a dolgokat kedvelte, mint a lány. Hiába ismerték egymást évek óta, Roisin mégis érezte, hogy a fiú eltitkol előle valamit, ezért az utóbbi időben egyáltalán nem is kereste őt. Távolságot akart tartani, hogy átgondolhassa a dolgokat.

– Én ugyan nem – vont vállat a szőke hajú lány, miközben a vizes homokot lábára temette. Logan mosolyogva ült elé és segített benne.

– Rég nem beszéltünk.

– El vagyok havazva – nem hazudott, tényleg így volt. Persze ha nagyon akart volna, talál időt a fiú társaságára...

– Érzem, hogy valami nem oké. Rois, mi a baj?

A lány nyelt egy nagyot, miközben a távolba meredt. Nem tudta kibökni, de az még jobban zavarta, hogy Logan ennyire átlát rajta. Mindig is ő volt az, aki mellette állt és nem tudott hazudni neki, mert mindig észrevette és utána bocsánatért kellett esedeznie. Lehajtotta fejét, rágcsálta az ajkát, majd Logan felé fordult.

– Tudod, már egy ideje barátok vagyunk, mégsem mondasz el valamit. Mintha nem bíznál bennem – csúszott ki a száján mégis, de utólag nagyon szégyellte. Logan persze sosem kérdezne effélét tőle.

A fiú szemében a félelem szikrái elevenedtek meg, száját egy vonallá préselte össze és igyekezett kerülni a szemkontaktust. Valahogy rosszul lett a feltevéstől, amivel Roisin szembesítette. Igen, titkolt valamit, igen, meg akarta tartani magának, de nem akarta, hogy emiatt tönkremenjen a legjobb kapcsolata.

– Nem olyan egyszerű az, mint hiszed.

– Micsoda? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Bajba keveredtél? Drogozol? Vagy netán árulod is? – szinte nem is tartott szünetet a kérdések között. – Úr Isten, Logan, megöltél valakit? Eltakarítsuk a hullát?

– Roisin, nyugi már! – nevette el magát a srác. – Szó sincs ilyesmiről. Azért rendes tőled, hogy segítenél.

– Még átgondolnám azért – mosolyodott el gúnyosan Rois.

– A helyzet az, hogy elköltözök.

– Micsoda? – A lány elméje, mintha kettészakadt volna. Ez nem lehetséges. Miért vele történik ilyesmi? Az egyetlen normális, semmilyen agyi bajjal nem rendelkező barátját is elszakítják tőle.

– Skóciába. És azért, mert az egyetem keretein belül mehetek. Tudod, a projektnek köszönhetően.

Roisin a pokol legmélyebb bugyrába sem kívánta a projektet. Visszaemlékezett: napokig, sőt hetekig segített Logannek, hogy ne kapjon rá rossz jegyet, ugyanis a környéken élő védett állatfajokról kellett írnia és mivel Logan nem tudta használni a számítógépet –, ami felettébb furcsa –, így a lánynak kellett segédkeznie. Egyre jobban gyűlölte magát, vissza akarta csinálni az időt. Nem lenne Logan mellett, hagyná, hogy elbukja az egészet... De... Mégsem. Roisin nem ilyen volt.

– Gratulálok – a lány torkában gombócok keletkeztek, nem tudta őket legyűrni, akárhogy próbálkozott is.

– Nem volt túl őszinte – Logan szomorkás mosolyt erőltetett magára.

– A te mosolyod sem.

– Jó lenne, ha velem jöhetnél.

– Nem mennék – rázta meg a fejét a fiatalabbik. – Mindenem itt van.

– Ugyan már, tudom, hogy csak a korallzátony tart vissza.

Roisin oldalra fordította a fejét és próbált semleges maradni. Logan persze érezte a feszültséget, hiszen tudta, hogy nem a legjobb témát hozta fel. Roisin évekkel ezelőtt balesetet szenvedett a korallzátonynál, ami pont annak a partnak a környékén terül el, ahová visszajár. Ha nem kapott volna sürgős orvosi segítséget, biztosan belehal a sérüléseibe. Medúzacsípés a korallzátony közelében.

– Hagyj – Roisin felállt a helyéről, lábát kihúzta az időközben köré telepített homokból, s megindult a város felé. Nem akart tovább ott lenni és olyan dolgokról beszélgetni, amikről egyáltalán nem akart.

Logan fájdalmas arccal nézett utána, s úgy gondolta, jobb ha most nem megy utána. Igazság szerint tényleg szerette volna, ha Roisin vele megy Skóciába, de nem azért, mert gyengéd érzelmek fűznék hozzá vagy ilyesmi. Egyszerűen szüksége volt a legjobb barátjára, és az a lány. Persze már az elején tudta, amikor kiejtette száján a „Jó lenne, ha velem jöhetnél” mondatot, hogy hülyeség az egész. Roisin egész életében Ausztráliában élt, közel az állatokhoz, a vízhez, a szörfhöz és a fürdőzőkhöz. Egyszerűen belátta: Nem lenne érdemes elszakítania őt onnan, ahol egyszer boldog volt.