Nem fanfiction
egy kislány nem tud aludni, az apukája pedig mond neki mesét, hátha attól megnyugszik. nem hiszi el, hogy van szörny az ágy alatt, pedig a kicsik legtöbbször igazat mondanak, nem igaz?
A kislány remegve ült
ágya szélén, nem tudta, mihez kezdjen azzal, amit látott. Nem
mert az ágya alá nézni még egyszer, mert attól félt, ismét
megpillantja azt a rémséges szörnyet, amelynek két szarva,
hatalmas szemei és fogai voltak. Azt hitte, kezd elmenni az esze.
A gyermek papája
belépett a kicsike szobába. Semmi különöset nem vett észre,
ugyanolyan volt, mint minden másik napon. Halvány bézs falak,
sötétbarna bútorok és egy óriási ablak, amin két fehér
függöny behúzva csücsült.
– Papa – nyöszörögte
a kislány, míg az apukája oda nem ült mellé. – Itt van még? –Suttogta, mert attól félt, meghallja őket.
– Micsoda, kincsem? –
Tudakolta a harminc körüli férfi.
– Hát a szörny –
úgy nézett szülőjére, mint aki nem hiszi el, hogy az nem látta.
Az mégis hogy lehet? Ott van teljes valójában és csak rá vár,
csak rá, hogy megegye.
– Kicsim, a szoba üres
– mosolyodott el gyengéden a felnőtt, majd odalépett a
szekrényhez, kinyitotta, hogy szemléltesse igazát, s becsukta. A
függönyöket még szorosabban egymásra húzta, aztán odalépett a
kicsi mellé. Betakarta, úgy, hogy a feje búbja is alig látszódjon
ki.
– Az ágyam alatt,
papa.
Az ürge sóhajtott,
leguggolt és benézett lánya ágya alá. Mindenféle játék hevert
ott, néhány papír zsebkendő és egy könyv is, amit még tavaly
születésnapjára kapott. Tele van képekkel és mindenféle
rajzokkal a tündérekről. Óvatosan benyúlt érte, kihúzta a
mesét és leporolta. A sok kosz csak úgy szállt a szőnyegre.
– Olvasni fogsz nekem?
– csillant fel a férfi gyöngyszemének fénye, mire az bólintott
egyet, jelezve, hogy ezt kívánja tenni.
–
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány.
Nagyon félt a sötétben ólálkodó alakoktól, azt hitte, a
szobájában is van belőlük szép számmal, de ez nem volt igaz. A
lányka sírt, sírt, egészen addig, amíg az édesapja meg nem
jelent páncélban, karddal a kezében, mellette egy tündérlánnyal,
hogy segítsen a bajba jutott hercegnőn.
–
Ugyan már – nevetett a kicsi.
–
A tündérlányka fényt gyújtott az éjszakában és megkért a
lovagot, hogy nézzen körbe, nem maradt-e szörny a közelben. De
mind elmenekült. Mind félt a fénytől – az apuka ránézett
csemetéjére, majd vissza a könyvre. – A kislány
megnyugodott, mély álomba szenderült és igyekezett jó gyermeke
lenni az apának. A tündérkével jó barátságba került, azóta
is látogatják egymást.
–
Apu, neked is van tündérkéd?
–
Hát persze, aranyom. Te vagy az – mosolygott a férfi, hogy
könnyítsen lánya lelkén. Tudta, hogy még nem nyugodott meg
teljesen.
–
El tudom űzni a szörnyeket? – hangja cseppet hitetlen volt.
–
Igen. Csak képzeld el őket magad elé és mondd nekik „hagyj
békén!” és ők így tesznek.
–
Biztos?
–
Biztos. Most pedig, jó éjszakát – nyomott egy csókot a négy
éves homlokára, majd felállt a puha alvóalkalmatosságról.
Letette
a könyvet az éjjeliszekrényre és leoltotta a kis lámpát, ami
szintén azon foglalt helyet. A csöpp teremtés végigkísérte
szemével, ahogy édesapja eltűnik az ajtó mögött, ő pedig
magára marad a sötétben. Még félt, rettenetesen félt, de tudta,
hogy amíg az ő drága, egyetlen apukája vele van, semmi sem
bánthatja. Felfogta, mit akart mondani neki a mesével.
Nem
érdekelte többé, vannak-e szörnyek a szobában, vagy bárhol a
világban. Az ő lovagja mindig ott lesz mellette, hogy megvédje, a
kis tündérke pedig fényt hoz a sötétségbe, ahogy a mesében is
tette. Lehunyta szemét, elfordult az ablak felé és mély álomba
merült. Annyira forgolódott, hogy leesett róla a takaró. A
halóhely alatt megbúvó szörnyecske kimászott rejtekhelyéről,
odalépett hozzá, betakarta és egy darabig nézte a lánykát. Nem
akarta bántani, de tudta, hogy ez a dolga. A szörnyeknek mindig ez
a dolga. Ijesztgetés, megbántás, riogatás.
Kint
felkapcsolták a villanyt, mire a szörnyecske felnézett. Mire az
ajtó nyílt, hűlt helye volt, a kislány papája pedig ismét
bejött, hogy megnézze, alszik-e már az ő virágszála. Igen,
aludt. Egyedül az ő szobájában, fénnyel az udvaron, ami
bevilágított a helyiségbe, de aludt. Nem is gondolta volna, hogy
éppen a furcsa teremtményről álmodik, amint hősiesen szembeszáll
vele, oldalán a lovaggal, a tündérkével és a fényt hozó
lángjával.
Oh, ez milyen aranyos *-* Kicsit olyan Szörny Rt. érzésem lett tőle, de tündéri, úgy szeretem az ilyen apukákat, az enyém is mindig meg tud(ott) nyugtatni. :3
VálaszTörlésEgy kis építő kritika: nagyon megtetszett az írásmódod, a stílusod és igényesen írdz, csupán a párbeszédekkel állsz néha hadilábon.
Ugye a pontot nem rakjuk ki, kisbetű, idáig oké, viszont ez ugyanúgy vonatkozik a kérdő- és felkiáltójelre is. Azokat ugyan kirakjuk, de ugyanúgy kisbetűvel folytatjuk.
Viszont ezek csak akkor igazak, ha a mondott szöveg és a megjegyzés kapcsolódok (olyan szavaknál, mint mondta, kérdezte, gondolta, stb.). Ha viszont a mondandó utáni rész nem kapcsolódik hozzá, kikerül a pont és nagybetűvel folytatjuk.
Egy példa: -... Mind félt a fénytől. - Az apuka ránézett csemetéjére [...].
Itt így helyes, mert az apuka nézése nem a mondandójára vonatkozik.
Remélem, érthetően írtam le és ezt nem veszed sértésnek, mert ezen kívül nagyon szuperek az írásaid, fel is iratkoztam és jövök ám még!
Love, lylu <3
Szia!
TörlésNagyon szépen köszönöm a kritikát, sokat segítettél vele és javítani fogom az összeset, mert ha ebben van hiba, akkor bizonyára a többiben is :D Igen, a novella - nevezhető annak, ugye? :D - a Szörny Rt. újranézése után született és egy kis sorozatot csinálok majd a kislányból, meg a családjából. Az utolsó részben már tudom is mi lesz, megírtam a múltkor. :D
Köszönöm a feliratkozást és várlak vissza! <3
cora ♡