2017. december 28., csütörtök

poe-poe-k #2

Nincsenek megjegyzések:


{13}
  Mi van, kiugrasz az ablakon bánatodban?
– Nem én vagyok az, akinek ki kéne ugrani.

{14}
Rám nézett, nevetett.
- Mi van?
 Hagyjál már békén!

{15}
– És mit csinált a tizenegy déli állam?
– Amerikai Egyesült Államokat!
– Nem.
– Akkor nem!

{16}
– Lincoln kiadta 1862-ben a letelepítési törvényt. Írjátok le.
– És mit telepített le? Az Utorrentet?

{17}
– Arany fa szimbólumot használ a Toldiban.
– Faszimbólumot? *röhögés*
– Akkor fára építi a szimbólumot. Így jó lesz?
– Fasza.

{18}
Egyik évfolyamtársam éppen a padban matat valamit. Vagyis reméljük, hogy a padban.
– Nem vagy büszke? (tanár)
– Nem.
*röhögés*
– Engedd el (másik évfolyamtársam).
– Minek fogtad meg? (tanár)

{19}
– Amikor anyád azt mondja, lesz valami konfliktuskezeléses előadás meg párkapcsolati tanácsadás  meg ilyenek és az arcába röhögsz (én).
– Menjünk el négyesbe csajos progi. Mipoén (egyik barátnőm).
– Nekem nem kell egyik se. Tökéletes az életem. HAHAHAHA, no (én).
 EZT TE SE HISZED EL. Ma ez volt a nap poénja (egyik barátnőm).
 Az év (másik barátnőm).

{20}
Vasárnap este 22:21-et mutat az óra. Tipp, hogy miről folyik a csevegés?
– És ha osztod hattal, akkor az 180:6=30 fok pl. Így pí per hat a harminc fok.
 De honnan tudod, hogy hattal kell osztani? Nem 180:30 az hat ezért 180/6? Vagyis pí per hat? (én)

{21}
Vasárnap este 21:58, egy másik emberrel. A téma ezúttal nem matek, hanem politika.
 Jó, de Japánnak honnan van annyi pénze? Amerikából. Amerikának honnan van pénze? Amerikát Kínában gyártották.
 Ez jó volt (én).

{22}
 Mit csinálsz? (én)
 Sírok a takaró alatt, hogy sosem fogunk leérettségizni (egyik barátnőm).
 Siralmas tényleg, és elég valószínű.
 Napi program (másik barátnőm).
 Mindennapi* program (én).
 Inkább napi rutin. Olyan mint a fogmosás. Napi kétszer (egyik barátnőm).

{23}
 Azt, hogy én mit tekerek a jointomba, az legyen az én dolgom (cukorka és szivárvány). (bff)
 (és városligeti öntözött fű) (én)

{24}
 Szóval ártatlanul futkosok az Aldiban... Mire mit hallok (bff)?
 Futkosol. Mindig futkosol teeee (én).

{25}
Tavaly év végén 2 igazolatlanom volt, legjobb barátnőmnek egy sem.
 0 igazolatlan. Bumm (bff).
 Pff. Az szar (én).

{26}
 Minden szünet előtt kapunk áldást, hiszen vallásos iskola, de csak ha kérünk. Én sose kérek, de ez mellékes. Engem az se segítene meg (én).

{27}
Tavaly nyár legelején bevásároltam művészcuccokból és vettem magamnak olyan papírt, ami irtó sokba került, de jó minőségű. Beküldtem egy olyan csoportba, ahol három barátnőmmel együtt vagyok bent.
 Egyébként rájöttem, hogy a papír, amit most vettem, többet ér, mint az életem (én).
– Többet ér, mint négyünk élete összesen (egyik barátnőm).

{28}
Június 5; 22:50. Egy ilyen üzenetet kapok a legjobb fiú barátomtól:
 Hallod... Ver a szívem.
 Az enyém is (én).
 Ijjjooooooo (ő).

{29}
Beszélgetés a legjobb barátnőmmel valami hülyeségről.
 Most már elmondhatod holnap, hogy állatokat is mentesz (bff).
– Tényleg. Jó ember vagyok. Biztos a mennybe megyek (én).
 Huh, mielőtt ilyet mondasz, ments még meg néhány macskát (bff).

{30}
 Felcsapsz terroristának?
 Hát, kell valami világot megváltó hivatás, nem?

{31}
Újabb béefef sztájl.
 Ne tagadddddd, lol (én).
– Nem tagadok semmit.
 Budapeszt lájf (én).
 Tudod itt még a fű is olcsóbb. Igazából a városligetből lopom.
*nevetős smiley tőlem*
– Ott legalább öntözik.

{32}
Tavaly volt évvégén kisvizsgánk.
 Geci, ha holnap meglesz a kettes... ezt a történetet fogom mesélni az unokáimnak.

{33}
 X, szívj egy cigit (A)
 Elfogyott (X)
 X pénteken ideadta nekem az utolsót (B).
 Kiégtek... (C)
 Deari (A).

{34}
– Lol, a legnagyobb bűnöm, hogy heti egy helyett kétszer megyek mekibe. Hagyjatok.
 Menjél gyónd le.

{35}
Tavaly úgy volt, hogy a három barátnőmmel, akiket fent is említettem, elmegyünk a suli által szervezett bálba. Később nem jött össze a bál, de ez mellékes a sztori szempontjából.
 Szerintetek mi lesz, ha elhívom egy nem a mi sulinkba járó barátnőmet? Elvileg nem lehet (harmadik barátnő).
 Megmondod, hogy a csajod (egyik barátnőm)
 Valószínűleg támogatják a leszbiket... (harmadik barátnő)
 Csak aztán mehetsz gyónni (másik barátnő).

{36}
 Mim van, csesszétek meg, miiiim? (egyik barátnőm)
 AZ A FILMES BORÍTÓ, AHHH. Nekem is kell *sírós fej* (én).
 3400 kibaszott forint volt, hogy meredjenek meg. És még zacskót se adott mellé.

{37}
Ide egy nagyon király beszélgetést akartam tenni, de félek, hogyha valaki megtalál, akkor rohadtul nem kéne annak itt lennie. Szóóóval, itt egy másik.
Szaktanári figyelmeztetés: órán templomi éneket énekelt, kijelentette, hogy Ő az Isten.

{38}
Újabb béefef beszélgetés.
 Amúgy ha másik suliban vagyok, úgy érzem, mintha hazaárulást követnék el (én).
 Csak behatoltál más határvonalakra (bff).

{39}
Egyik osztálytársam, aki fiú, leborotválta a szőrt a lábán, de mindenütt. Egy keresztet csinált bele...

{40}
Beküldtek egy képet.
VÁLASSZ EGY TÉMAKÖRT:
Alkohol vs vallás

2017. december 21., csütörtök

i'm into you

Nincsenek megjegyzések:
Cheryl x Josie

namaste! képzeljétek, nekem még mindig iskola van, holnap már csendesnap a suliban (szóval karácsonyi műsorokat nézünk más osztályoktól, aztán templom és go home). ma voltam a négyzetemmel (négyen vagyunk barátok) teaházba, megajándékoztuk egymást, nagyon élveztem, holnap még viszek pluszba négy ajándékot más barátoknak, úgyhogy kb. csak azért megyek iskolába. a crushomnak is adni fogok, remélem értékeli majd.
ui: a riverdale utolsó három részét nem láttam (vagy kettőt?), de attól még shippelem a csajokat.

  Ott volt. Gyönyörű ruhában sétált végig a folyosón, szinte már kiáltott felém, hogy tépjem le róla. Gyűlöltem látni, ahogy másra kacsint és mindenkinek integet a folyosón. Én akartam lenni az egyetlen, akinek integet.
  Dühösen fújtattam végig a többiek között, néhol ellöktem egy-egy srácot vagy szerencsétlen csajt, hogy Josie után eredjek. Meg akartam találni még az óra kezdete előtt. Kérdeznem kellett valamit. Valami nagyon-nagyon fontosat.
  Tegnap rajzoltam. Általában rajzolok, ha ideges vagyok. Főleg álmokról, beteljesületlen vágyakról. Tegnap őt rajzoltam. Azt akartam, hogy lássa. Meg akartam neki mutatni. Attól féltem, talán megrémül. A múltkori miatt. Akkor is kapott egy rajzot és nem tetszett neki.
  Kicsit csapzott voltam, ezért mielőtt beléptem a terembe, ahol a hangszerek voltak, megigazítottam a hajam, a vörös ruhám és magabiztosan belöktem az ajtót. Josie ijedten fordult hátra, aztán elmosolyodott és intett, hogy üljek mellé.
  – Mi újság, Cheryl?
  – Csak lecsekkoltalak. Tudod, mert kaptál egy disznószívet.
  – Ó – Josie elszomorodott.
  – Nem, nem úgy...! Ah... – kaptam a fejemhez. – Én itt vagyok, oké? Ha beszélni akarsz.
  – Köszönöm, ez sokat jelent nekem.
  Megsimítottam a karját. Már kétszer két napon belül. A legutóbbi a Pop's-ban történt, amikor Betty, Veronica, Archie és Jug is bent voltak. Elég részletes emlékeim vannak arról a pillanatról. Josie olyan szép volt. Megint látni akarom abban a ruhában.
  – Minden oké? – nézett rám aggódva. Talán elbambultam egy picit.
  – Persze, persze! – ráztam meg a fejem, hogy felébredjek. – Menjünk. A Pussycats nem építi magát újra.
  – Nincs Pussycats. Feloszlottunk, rémlik? Kiléptek.
  – Ezért csinálsz egy másikat.
  – Cheryl...
  – Gyerünk, Josie! Cheryl Blossom vagyok és nekem senki sem mondhat nemet.

2017. december 14., csütörtök

idegösszeroppanás - problems { I }

Nincsenek megjegyzések:

egy lány lelki fájdalma, és az anyukája meg nem érettsége kap helyet ebben a szösszenetben. hogy mennyire nehéz egyedül átvészelni a szomorúságot.

  Zokogva, összeszorított szájjal és könnyfátyol takarta szemmel ütöttem az előttem lévő falat. Kibuktam. Anyám pedig fel akarta hívni a legjobb barátom, hogy átjöjjön és beszélgessen velem. Ahelyett, hogy megpróbálná ő maga. De mindegy is. Lényegtelen.
  A szívem minden egyes lélegzetvételemnél apró szilánkokra törött bennem és elkezdett belülről felvágni. Először a szerveimet, aztán szépen lassan a lelkemet is.
  Bömböltem. Nem bírtam abbahagyni a sírást és ez megrémisztett. Életemben nem könnyeztem még ennyit. Eltorzult arccal ütöttem egy utolsót a falba. A bütykeim véresek voltak, ki sem tudtam nyitni a kezem. Zokogtam, de nem a karcolások miatt, hanem a fejemben újra és újra felbukkanó képkockák miatt. Gyűlöltem. Tönkretettek.
  Törökülésben ültem, csendben hagytam, hogy a könnycseppek versenyezzenek az arcomon. Még pislogni is csak ritkán pislogtam. Anya ekkor rontott be. Aggódva kapkodott tekintetével, aztán észrevett. Felnéztem rá még mindig könnyezve, de nem szóltam semmit. Vártam. Azt akartam, hogy az az érzés tűnjön el a mellkasomból, bármi áron. Képes lettem volna kivágni onnan egy késsel.
  – Kicsim!
  Csak néztem a szemeit, sírtam, és imádkoztam, hogy legyen vége. Az idegösszeroppanás nem egyszer fordult velem elő, a héten ez volt a harmadik eset és még csak csütörtök van.
  Anya hívni akarta a mentőket, mert nem tudta, mit tegyen. Nem tudta mit tegyen a saját gyerekével. Aki szenvedett.
  Ismét egyedül voltam. Senki sem tudott segíteni, mert nem értették, mit éreztem. Még én magam sem. A sírással ki akartam folyatni az összes fájdalmam, hátha megfulladok benne, csakhogy valami erősebb, strapabíróbb anyagból készülhetett, mert még mindig ott volt. Tönkre akart tenni és meg is tette. Elpusztítottam saját magam és ez sem volt elég, mert újra és újra visszajött. Mindenhol láttam a képeket.
  Leszorítottam a szemhéjam, hátha sötétség vesz körül, mint minden normális embert, csakhogy régóta nem voltam az. Gyűlöltem a fájdalmat. Mégis évek óta szobatársam volt.
  Az egyetlen, akire szükségem lett volna, nem volt mellettem. Nem számítottam és nem számított neki a barátságunk sem. Őt választotta, én pedig mehettem oda, ahonnan jöttem, mert ismét találtak egy jobbat. Mindig második maradok. Aki annak született, az az is marad.
  – Pszichológushoz kell menned. Ez nem normális.
  Igen. Mindig mindent letudott ennyivel. Hogy nem vagyok normális.

2017. december 7., csütörtök

sebesült madár

Nincsenek megjegyzések:

Egy lány és egy fiú közös pillanata, kis elmélkedéssel és némi túlgondolással.

   Lángolt.
  Hozzáértem a mellkasodhoz, a szívedre tettem pehelykönnyű kezem, ami felhevülve kiáltott a messzeségbe. Csak álltam előtted és néztem, ahogy a tenyerem körül pirosas fény jelenik meg és minden szívdobbanásodnál egyre vakítóbb lesz, akár a lángsugarú nyár.
   Rám néztél és elmosolyodtál, mintha én lennék az utolsó öröm a Földön, ami kijár neked.
   Igazából nem láttam a piros fényeket. Nem láttam a szexi bugyinedvesítő mosolyod mögé és nem tudtam elképzelni sem, neked milyen érzés lehet, hogy hozzád értem.
Csak ott álltunk, pirospozsgás arccal és remegő testtel egymás előtt, mint akik mindjárt leszaggatják a másik ruháit.
  –  Szeretném látni, ahogy kimondod a nevemet - suttogtad negédesen, miközben egy kósza tincset a fülem mögé tűrtél.
  –  Szeretném látni, ahogy a szíved dobban egyet ennek hallatára.
  Szívdöglesztő mosolyod levakarhatatlan volt, szemed szikrázott és nem akartad elengedni az enyémet. Alig tudtam levegőt venni, ahogy rád néztem. Mintha csak egy kalitkába kényszerült madár lettem volna, akinek még a szárnya is eltörött. Ettől függetlenül csodálatos volt.
Igazi, zavarban levő és zavarba ejtő, szerelmes srác, aki nem foglyul ejtett egy sebesült madarat, hanem elhatározta, hogy gondoskodni fog róla a világ végezetéig. Mert a madárka nem akarata ellenére volt ott. Bármikor kirepülhetett volna anélkül, hogy fájdalmat okozna magának. A gond csak azzal volt, hogy nem akarta összetörni a fiú szívét.

2017. november 30., csütörtök

házi nyúlra nem lövünk

2 megjegyzés:
Alíz Csodaországban
Alice a Kalaposnál teázik, mikor a Fehér Nyúl megzavarja, hogy ideje hazamenni, Alice bepöccen és üldözni kezdi a jószágot egy puskával. +12


namaste! az utóbbi időben rádöbbentem, hogy nekem mindenképpen pszichológiát kell tanulnom, ami azt jelenti, hogy több, mint négyszáz pontot kell összekaparnom jövőre. milyen jó! emellett ma a crushommal mentem haza (elég sokszor előfordul, egyébként), aki szépen belelökött egy pocsolyába én meg csurom vizesen vonatoztam haza. fenomenális volt.

– Alice, kedvesem, azt hiszem, ideje lenne indulni – nézett rá a Fehér Nyúl a szőke hajú lányra, aki még nagyban iszogatta a teáját a Kalapossal.
Amint a leányzó meghallotta ezt a mondatot, mérgesen az állatra nézett. Gyűlölte, ha megmondták neki, mit tegyen. Arról nem is beszélve, hogy az ehhez hasonló kijelentésektől felment az agyvize, bekattant nála valami és onnan a Jóisten se tudta visszahozni.
Alice a puska után kapott, ami a Kalapos mellett volt. Hogy mit keresett ott? Ki tudja. Talán Chesire tudta, ő rejtette el, mert várható délutánra egy kis parti. Ohó, de még milyen parti!
A szőkeség még utoljára a szemöldökét összevonó Kalaposra nézett, majd az ijedt Fehér Nyúlra. Nem is tudta, mit cselekszik, nem volt tudatánál, mert agyát elöntötték a kétes gondolatok. Tegye, ne tegye. Mindenkinek jobb lesz, ha az az idegesítő kis nyulacska már nem lesz a színen.
– Köszönj el szépen, ugrifüles! – Utasította Alice az albínó állatot, majd ujját a ravaszra vezette és eszeveszett lövöldözésbe kezdett, mint a való életben a merénylők.
A nyúl nem tudott sehová sem bújni, Alice mindenütt megtalálta. Egy üregben próbált menedéket találni, de mivel már lakták és nem akart bajt hozni a fejükre, így inkább futott tovább a nyílt terepen.
Alice eleinte meg sem próbálta eltalálni a jószágot. Mikor közeledett az erdő egy másik része, meggondolta magát és már pontosan őt célozta. A szerencsétlen kis rágcsálót, aki felbosszantotta a bekattant csajt.
Mielőtt a Fehér Nyúl befuthatott volna a bozótosba, Alice eltalálta, a kis teremtés pedig összerogyott a földön. Egy cseppnyi bűntudat sem volt benne, hogy ezt tette egy élőlénnyel. Amikor végre utolérte, megállt mellette, lihegett, aztán a nyakánál fogva felemelte jobb kezével. Másikban a puskát tartotta, s vérszomjas tekintettel nézett végig a holttesten.
Nem volt elég neki. Még többre és többre vágyott, de tudta, hogy ennyi nem lesz elég neki. Nem holmi nyulacskákra vágyik, hanem valami nagyobbra, valamire, ami ellenfélnek is megteszi. Másokra. Emberekre. Ekkor tudatosult benne, hogy ő tényleg bekattant.

2017. november 23., csütörtök

legalább egy ég alatt

2 megjegyzés:

reménytelennek tűnő szerelem október huszonkilencedikén. két fiatal az erkélyen áll és megpróbálnak beszédbe elegyedni, csakhogy a fiú ittas állapota miatt ez nehéz.

  Hűvös volt, október huszonkilencedike valahogy a szokásosnál is sötétebbre sikeredett, bár ezt a kint tartózkodó, korlátnál álló fiatal fiút nem zavarta. Beleszívott az újonnan kapott cigarettájába, majd óvatosan kifújta a füstöt az ég felé. A csillagok lassan fent voltak, de alig látszott belőle valami a leereszkedő köd miatt.
  Sok minden nyomasztotta. Volt már benne pár pohár mindenféle, nem csak egy kis házi pálinka meg vodka, ki tudja, micsoda keverékeket nyomtak a kezébe a barátai. Zsongott a feje, alig bírt megkapaszkodni a korlátban.
  – Hé, jól vagy?
  Lexia hangja a szokásosnál aggodalmasabban csengett, a fiú állapotát tekintve meg lehetett érteni. Tudta, hogy Oberon túlzásba tudta vinni a tudatmódosító szer használatát annak ellenére, hogy nem volt száz százalékig egészséges.
  – Hmm – motyogta a fiú, miközben tekintetét végigvezette a lányon, aki odacsoszogott mellé. Ő sem volt tökéletesen józan, de azért tisztábban tudott gondolkodni, mint rajta kívül akárki a telken. – Óummm...
  Lexia elnevette magát, miközben a füle mögé tűrt egy tincset. Zavarban volt, teljesen kipirosodva állt Oberon mellett, aki mindebből semmit sem vett észre. Persze, hogy is várhatná az ember? A férfiak azt sem látják, ami a szemük előtt van. Ha azt mondod nekik, hogy jól néznek ki, valami mögöttes jelentést keresnek, holott csak azt mondtad, hogy jól néznek ki.
  – Felhívom... anyát, hogy itassa meg a... kutyámat – mindezzel semmi probléma nem lett volna, ha ez nem hajnalban jut a fiú eszébe.
  – Hagyd csak. Már biztosan alszik, de nem felejtett el gondoskodni róla – mosolygott szelíden Lexia, majd megdörzsölte karját. A csípős októberi hideg kezdte megfagyasztani.
  Oberon lágyan bólintott, mint aki azt sem tudja, milyen bolygón van. Úgy látszik, használhatatlan állapotában még kevesebbet beszélt, mint amúgy. Nem kellett félteni, nyilván a saját maga egoizmusa megvolt, szeretett hülyéskedni, de önmagába véve nem sokat. Roppant különös módon, de közel állt a tökéletességhez. Legalábbis Lexia nagyon is azt gondolta.
  – Szerinted a csillagok... maguktól ragyognak... vagy valaki... ragyogtatja őket? – csuklott néhányat Oberon, miközben a lány ajkát figyelte.
  – Ragyogtatja? Nem hiszem – félénken elhúzta a száját, lesütötte szemét, majd az égre pillantott. Annyi mindent mondott volna, cselekedni akart, lerohanni a fiút a vallomásával, de nem. Ő csak csendben állt mellette és támogatta. Nem azért, mert ezt jobban szerette volna, hanem mert tudta, hogy Oberon semmire sem fog emlékezni másnap.
  A fiú ismét szívott egyet a cigarettájából.
  Lexia nem volt bátor. Nem akart kellemetlenséget, nem akarta azt sem, hogy az egyelőre nem létező barátsága fuccsba menjen, mert önmagát előrébb helyezi, mint a másikat. Akarta, hogy boldog legyen, akarta, hogy együtt legyenek, de nem így. A fiúra várt, és amit kapott, az csak egy üres hallgatás volt.
  Az egyetlen, ami vigasztalta, hogy legalább egy ég alatt vannak.

2017. november 16., csütörtök

poe-poe-k

4 megjegyzés:

{2}
Bemutattál a barátodnak,
Ő próbálkozik.
Te nem tettél semmit,
Én mégis szeretnélek.
Ő próbálkozik,
De nem lehet,
Valószínűleg azért,
Mert még téged szeretlek.

{3}
Egy vonat száz kerékkel
Gördül végig a sínen,
Én pedig száz érzéssel nézek
Az égre,
Azon gondolkozva,
Leszek-e valaha a te száz
Kerekednek síne, leszel-e mind a
Száz érzésemnek ege?

{4}
Zene megy a fülhallgatóban,
Senki sem szól a másikhoz.
Mindenki csendes, mégis mindenki ordít. A hangok nem engedik, hogy
Akár egy percre is csend legyen.
Az ülésben ülve a tömegen
Végigfut egy gondolat. Legyen az bármi, egyik sem az lesz, mint az enyém.
Az enyém te vagy. Te.
Ezt pedig a busz tovább fogja vinni emlékeként valahova máshova.
Még csak eszükbe sem fog jutni a következő ülésben utazóknak,
Hogy egy napon én ültem ott, rád
Gondoltam és azt kívántam,
Bárcsak olyanok lennénk, mint a buszülés.
Mindenkinek szüksége lenne rám,
Én mégis egyetlen utasnak adnám magam.
Neked.

{5}
A repülő madarak lezuhannak.

{6}
- Hatáházi tudod ki?
- Nem.
- Humorista
- Miii, akkor olyan, mint Orbán?
- Mi bajod? Humorista.
- Kommunista? Geciiiii.
- HUMORISTA.

{7}
- Élvezném, ha eltévednék.
- Én is élvezném. Mármint, ha te tévednél el.

{8}
- Mit kérsz?
- Két üveg akármit.

{9}
Logikát ne keress a középiskolában, mert nincs.

{10}
Olyan fontos a kaja, hogy saját szobát kap. (spájz)

{11}
Beszélgetés a tizenegyedik osztályban az érettségiről, irodalom órán.
- Tanárnő kér egy sajtburger menüt?
- Nem lenne jó elhízni, te pedig nem szeretnél megbukni az érettségin.
- Akkor salátát tetszik kérni?

{12}
Verselemzés közben (Petőfi, Arany Jánoshoz című verse).
- Több is lesz köztük, mint szimpla barátság.
Csönd, majd egyszerre nevetés.
- Nem úgy! Nem úgy!
A tanár olvas.
"Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
Nem tehetek róla... te gyujtottad ugy fel!"
- Ú, ez szivecske emoji!
- Szerintem inkább kacsintós!

2017. november 9., csütörtök

gondolatok a lábtörlőn

Nincsenek megjegyzések:
Nem fanfiction
egy cica szemszögéből íródott kis pár szavas valami, miután a hőn szeretett gazdája kizárta a vihar idejére a lakásból. az ő gondolatai kalandoznak el.

namaste! tegnap színházban jártam, hétkor kezdődött az előadás és sherlock homles: a sátán kutyáját volt lehetőségem végignézni. rettenetesen jó volt, nagyon örülök, hogy a bérletemben benne volt ez a darab. ti milyen gyakran jártok egyébként, ha jártok? ha nem, miért nem?

 Kizártál.
Az ajtód előtt ülök, nyávogok, de nem történik semmi. Az eső szakad, én pedig egyre jobban fázom. Kezdem érezni a csípős hideget, áthatol a bőrömön egészen a csontomig. Már-már reszketek, de be szeretnék jutni hozzád a melegre. Odabújnék melléd a kanapéra, dorombolnék és esküszöm, nem pisilném le még egyszer a szőnyeget. Még szoknom kell az alomtálcát.
Elugrok az ablakba, benézek rajta és látom égni a villanyt. Mennydörgés. Megijedek, nyávogni kezdek és félek. Nem tudom, mi tévő legyek. Mégis hová bújjak? Az eső szakad, szinte biztos, hogy nem tudnék sehova messzire eltűnni, hogy valami menedéket találjak, amíg a viharnak vége nem lesz.
Még mindig nyávogok. Te odalépsz az ablak elé, rám nézel és gonoszan elmosolyodsz. Nem értelek. Kezeddel a redőnyt lehúzod, ezért hátra kell ugranom, nehogy apró mancsaimra zuhanjon az a félelmetes valami. Elszomorodok. Ismét magamra hagytál.
Megint ott vagyok, ahol az előbb. Összekucorodok az ajtó előtt, ahonnan egy kis meleg árad ki a padlófűtés miatt. Bent sokkal jobb lenne. Mindig a nyomodban lennék, nem hagynám, hogy megtegyél egy lépést nélkülem. Éhes is vagyok, fázom, a félelemről meg ne is beszéljünk. A bundám vizes lett, csurom vizes, s még át is jár a hűvös szél. Lehunyom szememet és várok. Nem tudom, mire, talán hogy megbocsájtasz és beengedsz.
A szánalmadra van szükségem. Azt sem bánom, ha nyávogva bocsánatot kell kérnem tőled, majd az öledbe feküdni és bújni, mint valami háziállat, csak eressz be, kérlek. Idekint megfagyok. Lassan nem tudok mozogni, a villámlás és dörgés halálra rémiszt. Ugyan kutyaugatást nem hallok, de csak reménykedni tudok, hogy nem a mi udvarunkon keresnek majd megnyugvást.
Nem tudom, mennyi idő telt, mióta kitettél a lábtörlőre. Ha szeretnéd, egeret is fogok neked, vagy madarat, gyíkot és kígyót, bármit, amit akarsz, csak hagy menjek be. Szükségem van rád. Eressz be.
Még mindig nem történt semmi. Már nem látok be az ablakodon, se az ajtó kis üvegein. Nem látom, bent vagy-e, gondolsz-e rám, eszedbe jutottam-e. Ha tudnék könnycseppeket hullatni, megtettem volna. Hogy hagyhatsz megint magamra?
 Fejemet lábamhoz teszem. Kezdek megnyugodni és nem érezni semmit. Nem érdekel, hogy gondolsz-e rám, eszedbe jutottam-e, bent vagy-e. Már nem. Nem akarok megtörni, nem akarok számítani rád. Nem akarom, hogy elhagyj és megfeledkezz rólam, amikor nehézzé válik szeretni engem. Nem akarlak többé. Még akkor sem, ha a gazdám vagy és sok boldog emlékünk van együtt. Nem törődtél velem, most itt fekszem átázva a lábtörlőn és próbállak elfeledni, csakhogy nem megy. Nem megy, mert te vagy a mindenem.

2017. november 2., csütörtök

the tea break award

6 megjegyzés:
Szabályok
1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is.
2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illesz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.
3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.
4. Írj újabb 8 kérdést, amiket majd a te jelöltjeid fognak megválaszolni.
5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.
+1. Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.

Az Idézet

"Ez is elmúlik egyszer. Lehet, hogy úgy, mint egy vesekő, de elmúlik."

Eszter Kérdései

1. Ha valamit megváltoztathatnál magadon/magadban, mi lenne az, és miért arra esne a választásod?
2. Szerinted milyen egy ideális ajándék a legjobb barátodnak?
3. Ha valamilyen más típusú blogot vezetnél, milyen lenne az?
4. Van valamilyen bevált módszered az ihlethiány ellen?
5. Mi a kedvenc filmed? Hogyhogy erre esett a választásod?
6. Mi a kedvenc ünneped?
7. Van olyan saját tulajdonságod, amitől a falra mászol?
8. Mikor van a legtöbb időd blogokat olvasni?

A válaszaim Eszter kérdéseire

1. Szerintem az alakomat. Igyekszem mindig sportolni, amikor csak lehetőségem van rá, de sosem leszek vele elégedett.
2. Most éppen jól jönne rá a válasz... Igazából én teát mondanék, egy fényképet kettőnkről (vagy ha egy "gang"ről van szó, akkor rólunk), tusfürdőt, parfümöt, fülbevalót vagy egy kis édességet.
3. Gondolkoztam egy személyes blog megnyitásán is, de majd még meglátom. Jelenleg egynek a vezetése is elég nehéz, de már harmadik hónapja, hogy minden héten hozok valamit!
4. Olvasás, zenehallgatás vagy csak szar szituációkba képzelem magam, amik sosem fognak megtörténni, azokból tudok ihletet is meríteni. :)
5. Az összes Marvel film. Teljesen odáig vagyok értük, a kedvenc színészem is Robert Downey Jr, illetve Chris Evans. :D
6. Olyanom nincs. (kifejtés: igazából egyik ünnepért sem rajongok, valahogy nem vonzz egyik sem. A karácsonyt kifejezetten taszítónak találom, mert manapság sok helyen nem az a jelentése, mint régen volt, hanem a fényűzés, pénzköltés és nyilván az ajándékok száma)
7. Igen, hogy sosem tudom eldönteni, mit akarok. Ezzel nagyon sokszor meggyűlik a bajom.
8. Általában iskolába menet, jövet vagy hétvégén, máskor igazából nincs időm. :(

Az én kérdéseim

1. Ha bolygó lehetnél, melyik lennél és miért?
2. Mit gondolsz arról, hogy egyre kevesebb olyan bloggert látunk, aki évek óta itt van?
3. Mit szeretsz a legjobban ebben az életérzésben, amit bloggerkedésnek hívnak?
4. Gondolkoztál már azon, hogy saját Youtube csatornát indíts?
5. Rabja vagy valamilyen játéknak?
6. Mesélj egy kicsit a kedvenc együttesedről/színészedről/random választott emberedről!
7. Mi alapján iratkozol fel egy blogra?
8. Örülsz, hogy kezdenek visszajönni a díjak?

Ezekre szívesen olvasok válaszokat itt kommentben bárkitől :D

A díjazottjaim

Eszter korlátozta az ő díjazottjait nyolcra, úgy gondolom, maradhat nekem is. A díjazottjaim nem kedvelési sorrendben vannak, úgy gondolom, mindegyikük megérdemli! Íme, lássuk ama csodás bloggereket, akik levettek a lábamról, még nem kapott ilyen díjat (vagy legalábbis nem tudok róla, ha mégis, ne hari) és fantasztikusnak tartom.

A nyolc díjazottam listája

1. Lyla , blogja pedig a Lyla's
2. Regina, blogja pedig az Ephemeral
3. Leandra F. Walsh, blogja pedig a redrum
4. Babu Miriel, blogja pedig a Galactic Nightmares
5. Papp Fruszi, blogja pedig a Logolepsy
6. Hazel, blogja pedig a stargazer
7. Lucia, blogja pedig az I promise nothing
8. Petra, blogja pedig a happy ending

+1
Kívánok nektek öleléseket egy téli estén, forrócsokit ősszel, virágkoszorúkat tavasszal, nyáron pedig annyi napsütést (bloggereknek? haha), hogy a végére elegetek legyen belőle.

festmény a pusztulásról

Nincsenek megjegyzések:
Dean Winchester x Castiel
kitört a világvége, Dean pedig eszeveszetten keresi Cas-t. amikor megtalálja, az angyal éppen festeget és igyekszik nem a pusztulásra gondolni. Cas ráveszi Deant a festésre, hazamegy a Mennybe és az alkotását rábízza Deanre, aki alig várja, hogy a szárnyas barátja visszatérjen, a festmény pedig ne legyen árva.

namaste! most, hogy újabb csütörtököt ünneplünk, vége a halloweennak és a mindenszenteknek, végre eljöhet az én időm is, hogy rátok zúdítsam ezt a sok zagyvaságot. ami az életemet illeti, egyre szarabb minden, de próbálok pozitív lenni, úgyhogy holnap el is megyek a lidlbe és veszek magamnak egy határidőnaplót 2018-ra. :) #szerelemhelyetthahahaha #szánalmasvagyok

 Kitört a világvége.
Az épületekről hullik a vakolat, lassan egy egész emelet is, az utcán járókelő turisták és lakosok fejvesztve rohannak a valami elől. Nem tudják, mi az és pont ezért félnek. Az ismeretlen mindig ijesztőbb, mint az, amit már tudsz, amit már képes vagy beazonosítani és képes vagy legyőzni is.
Dean Winchester száguldott az utakon a 67-es Chevrolet Impalájával, egyenesen ahhoz a panellakáshoz, amiben ideiglenesen meghúzta magát Sammel és Castiellel. Az öccsét már biztonságban tudta Bobby-val, akinek a lelkére kötötte, hogy mindenáron védje meg fiatalabb kiadását.
Amikor a motor leállt, Dean azonnal kipattant az autóból és sietős léptekkel tartott az emelet felé. Hármas szoba, hol vagy már? – Járt a fejében az egyetlen gondolat. Cas biztosan ott van még, ezért nem akart nélküle eltűnni. Angyal volt, tény, bármikor eltűnhetett volna, de az idősebb Winchester inkább nem bízta rá a dolgot. Ha rajta múlik, öt percen belül meghal.
Berontott az ajtón, szája pedig tátva maradt a döbbenettől. Cas éppen a hatalmas üvegablak előtt lévő festőállványnál álldogált és a tájat próbálta leutánozni ecsetvonásaival. Mint akit nem hat meg a dolog, hogy kitört a világvége, az emberek megvadultak és halálra tapossák egymást a kis mellékutcákon. Dean mérges lett. Úgy gondolta, ez Castiel hibája. Meg tudná akadályozni, legalábbis ha nem teljesen, akkor részben, mégsem teszi. A francba is, Cas miért nem csinált semmit?
– Találj öt másodpercen belül valami idióta indokot, hogy ne verjem be a képed! – Adta ki az utasítást Dean, mire Cas nyögött egyet.
– Azt hiszed, tudnék bármit is csinálni ezzel a helyzettel? Ugyan, kérlek. Ha ott fent azt akarják, hogy a világnak vége legyen, akkor vége is lesz.
Deant rettenetesen kikészítette, hogy barátja így áll hozzá a dolgokhoz. Az sem érdekelte, ha laposra kell vernie a fejét vagy egy szép lila foltot varázsolni a szeme köré. Egyszerűen nem hagyhatta, hogy csak úgy abnormális dolgokat csináljon, amikor nem kéne.
– Egy picit lehetnél... nyugodtabb – fűzte hozzá előző mondanivalójához Cas. Dean puffogott.
Castiel sóhajtott, odalépett a Winchester fiú elé, kezét pedig vállára tette. Farkasszemet néztek egymással és egyfolytában azon járt az agya, hogy meg kellene csókolnia, amíg még teheti. Igaz, hogy eddig barátok voltak és el sem tudta volna képzelni, hogy a kapcsolatuk egy fokkal feljebb fejlődjön, de valahol legbelül örült volna neki. Most pedig itt ez a flancos világvége, ami el akarja szakítani a neki legfontosabb emberektől. Mégis miért? Mivel érdemelte ezt ki? Hiszen ő csak szeretett.
– Csak fess te is egy pár percig. Ha megteszed, elmehetünk.
Dean felhorkant. Ekkora hülyeséget! Élet-halál harcot vívnak néhányan a maradásért, erre itt ez a szárnyas őrült, aki nyugodtan festeget egy amúgy sem szép panelházat. Kell ennél több ok arra, hogy beverje az orrát?
– Légy szíves.
Végül a férfi meggondolta magát, kikerülte Cas-t, de a szeme sarkából azért még rá pillantott. Nem tudta, mit akart elérni, de érezte, hogy a bolondját járatja vele. Ezért még igazán kapni fog, ha az idők jobbra fordulnak és túlélik ezt a katyvaszt.
Szóval Dean a vászon előtt állt, próbálta utánozni a Castiel által készített vonalakat, de nem volt nagy művészlélek. Az egyetlen, amit a testvérén kívül annyira szeretett és a védjegyévé vált, az az Impalája és a pite. Ez nem állíthatta meg a folytatásban, nem akarta, hogy holmi akrilfesték és lószőrből készült ecset legyőzze.
Észre sem vette, hogy telt-múlt az idő. Már lassan beesteledett, de alig haladt valamire. Az aprócska házak, amiket még látott már kedve sem volt lemázolni. Castiel boldogan mosolyodott el, ahogy ránézett a remekműre. Azt gondolta, siralmas, de legalább próbálkozott.
– Nem olyan jó, mint az enyém, de határozottan főnyeremény.
– Főnyeremény? Kétlem – csóválta a fejét Dean.
– Hát, legalább már érted, hogy nem a művésztudásod miatt kedvellek annyira.
Dean nem tudta, hogy értse ezt a mondatot.
Még sokáig álltak ott, csak bámulták a sötétet és azt a néhány pislákoló városi lámpát, ami egyben maradt. Még a szörnyűbbnél is szörnyűbb volt a helyzet. Cas pontosan ezért döntött úgy, hogy visszamegy a Mennybe és megpróbálja meggyőzni az ő drága Istenét, hogy hagyja abba a játszadozást és térjen vissza az unalmas hétköznapokba.
Talán azon ment a vita Isten és az angyalkái között, hogy valaki leverte a makettjéről az egyik várost. Jahj, szegény, hogy tudja sajnálni! Még a festést is abba kell miatta hagynia, ráadásul Dean össze is maszatolta a remekművét. Ez már igazán sajnálatos és megbocsáthatatlan dolog.
– Most mit fogsz tenni?
– Hazamegyek.
– Kipucolod a padlást?*
Cas unottan felvonta a szemöldökét és jobbnak látta, ha ebbe a vitába nem megy bele. Úgyis ő győzne, a Winchesternek esélye sem lenne. Még a felvetés is abszurd, hogy nyerhet ellene.
Elbúcsúzott Deantől, s magára hagyta a hangyányi panelban. A férfi csak állt ott, mint valami megkövesedett cserépedény, s várta, hogy a valóság álommá alakuljon, csak egy rossz rémálommá, amit másnapra elfelejthet. A baj csak az volt, hogy Castiel nem ért vissza, a festménye pedig átruházódott rá. Ő lett annak a sok helyet foglaló, nem is művészi alkotásnak a gazdája.
Ahogy jobban megnézte, rájött, hogy Cas nem is a téglát festette a másik ház oldaláról, hanem a pusztulást. Dean csak nyelt egy nagyot, leemelte a vásznat az állványról és kisétált a parkolóba. Beszállt az Impalába és sóhajtott. Végre kieresztette azt, ami napok óta benne volt.

Csak bámult maga elé, a hátsó ülésen a festménnyel és várt valami jelre. Valamire, ami azt jelezte számára, hogy Cas hamarosan visszatér, a műalkotás pedig nem lesz gazdátlan és árva.

*már nem emlékszem, melyik évadban és részben volt, de határozottan megragadt bennem ez a mondat

2017. október 26., csütörtök

sweetest soul

2 megjegyzés:

namaste! (végre rászoktam a köszönésre) mai napig viszonylag jó volt, leszámítva hogy a crushom újra érdeklődni kezdett az ő régebbi crushja iránt, szóval totál depibe voltam. utána két és fél (!) órán keresztül együtt hintáztunk meg beszélgettünk, még egy doboz cukorkát is adtam neki és megöleltem (!!) és jó szünetet kívántam. *boldogfej* amúgy az egypercesben szereplő emberkék egy lány (ő indít) és egy srác.

– Köszönöm, hogy itt vagy nekem.
– Hiszen barátok vagyunk.
– Igen. Örülök, hogy annak idején odatoltam a képem és elkezdtünk beszélgetni. Megtaláltam a számomra legkedvesebb lelket.
– Legkedvesebb lelket?
– Legédesebb lelket.
– És az lennék én?
– Az lennél te.
– De hát miért?
– Megnevettettél, amikor szomorú voltam. Szerettél, amikor utáltam magam. Meghallgattál, amikor ordítoztam. Figyeltél, amikor csendben voltam. Vigasztaltál, amikor sírtam és mellettem voltál, amikor a legnagyobb szükségem volt rád.
– Ezért szeretsz?
– Ezért szeretlek.
– Én is szeretlek.
– Tudom. Köszönöm, hogy szeretsz.
– Tudod miért szeretlek?
– Na miért szeretsz?
– Mert aranyos a mosolyod. Mert mindig nevetsz a poénjaimon, még akkor is, ha nem viccesek. Mert bátorítasz, amikor a kedvem a béka segge alatt van. Mert nem cserélsz le a barátnőidre. Mert mindig számíthatod rád. Mert most is elmosolyodtál, amikor azt mondtam, szeretlek.
– Szeretem, hogy szeretsz.
– Én is szeretem, hogy szeretlek.
– Szerinted másokat is szeretnünk kéne?
– Nem, elég, ha mi szeretjük egymást.

2017. október 19., csütörtök

csillagvizsgáló

Nincsenek megjegyzések:
Lucifer Morningstar, drabble
Lucifer az erkélyen elmélkedik a csillagokról és Chloe-ról, aztán visszamegy a Luxba, ahol ismét találkoznak és ledöbben, mit is jelent neki a nyomozó.

uuu, utálok köszönni, szóval most sem tenném, ha ez nem problem. tegnap olasz fakton levelet írtunk egy éppen 7 éve kapcsolatban lévő képzeletbeli nőnek, hogy házasodjon-e meg vagy sem. persze, tizenhét évesen én is a házasságra gondolok, nem igaz? ami a blogot illeti, nagyon örülök, hogy eddig sikerült tartanom a "minden csütörtökön egy valamit", továbbra is szándékozom, csak kezdek kifogyni a novellákból és alig van időm írni, úgyhogy kihúzom a szünetig valahogy, utána pedig csak úgy árasztom magamból az igét. shiiiit.
ps: csak annyira vagyok fáradt, hogy tegnap mielőtt majdnem aludtam, felriadtam, hogy csütörtök van és ki kell tennem valamit. aztán leesett hogy nem.

 Lucifer Morningstar a felhőkarcolója erkélyén állt, a csillagokat bámulta és a holdat. Azt sem tudta, mi jár pontosan a fejében. Az apja iránti gyűlölet, becsapottság vagy a Chloe Decker nyomozónő felé táplált érzelmei? Egyik sem csengett túl fényesen.
A Luxban javában zajlott az élet, szívesen csatlakozott volna ő is az egyik nőkből álló társasághoz, csakhogy nem tudott. Lábai nem akartak mozdulni, az égitestek szugerálása jobban tetszett neki. Amúgy is, nagyon hasonlítottak a nyomozóhoz. Ő is ilyen volt, mint ezek a kis valamik az égbolton. Szép, fényes és vonzotta magához Lucifert.
Lehunyta a szemét, kezével körkörös mozdulatokat írt le, hogy a borospohárban lévő folyadék is mozduljon meg. Nem akarta ő tönkretenni, felrázni vagy ilyesmi, de meginni se. Inkább kiöntötte a földszintre. Azt remélte, ráömlik valami járókelőre, ő pedig röhöghet az éjszaka kellős közepén.
Lucifer visszament a bárpulthoz, ahol Mazekeen kiszolgálta az italozókat. Nem törődött vele, töltött magának mást, ami nem bor volt, hanem valami rövid és lehajtotta. Készült jól érezni magát, meg is indult egy csoport felé, ahol három lány rázta magát a táncparketten, de nyílt a liftajtó és Chloe Decker életnagyságban jelent meg előtte. Morningstar tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy munkatársa közeledik felé. Testére simuló sötétkék ruhát viselt, mintha direkt ide készült volna, rajta fénylő pontocskákkal. Akár a csillagok. Lucifer alig győzött levegőhöz kapkodni, amíg végigmérte a hölgy alkatát.
Végre rájött, miért nem akarta otthagyni az erkélyt és visszatérni szórakozni. Mert Chloe-ra emlékeztették őt, és arra, hogy hiába az apja csapdája az egész kapcsolatuk, nem akarja elveszíteni őt. Mert Chloe olyan volt, akár egy csillag. Szép, fényes és vonzotta magához Lucifert. És bármikor képes volt eltűnni az életéből.

2017. október 12., csütörtök

korallzátony

2 megjegyzés:
Nem fanfiction
egy baráti beszélgetés egy ausztrál parton, egy titok, amelyet az egyikük elrejtett a másik elől, majd a fájdalmas felismerés. semmi love, semmi nyáltócsa, szimpla baráti kapcsolatot bemutató valami.

mivel köszönni luxus és egyre jobban rákapok a rajongóimmal (oh, pls, miket beszél ez?) való társalgásra, gondoltam megosztom veletek, hogy hivatalosan is átléptem a tizenhetet, ami amúgy rohadtul ugyanolyan, mint tizenhatnak lenni, but ez van. matekból hármast kaptam, és ez rettenetesen megviselt, depressziós bármit pedig ma nem szándékoztam kirakni, mert valahogy... csak nem. irodalomból is négyes, áááh, abból tuti javítót írok. shiiiiit.

Roisin az óceánpart egyik hatalmas kőszikláján ült, csupasz bőre hozzátapadt a tömbhöz, sütötte is rendesen, de egy idő után már nem zavarta, figyelmen kívül hagyta. Hosszú szőke haját fonta, azonban csak félig jutott; megunta a dolgot és lemászott a helyéről.
Odasétált a víz elé, kezével legyintett egyet, hátha az megmozdul vagy ilyesmi, azonban nem történt meg. Sóhajtva ült le a homokba, piszkálni kezdte a szemcséket és a kis rákokat, akik megijedtek Roisin-től. Ahogy a fodrozódó vizet nézte, azt kívánta, bárcsak egy lehetne az óceánban élő halak közül, sőt még bálnaként is tengetné a napjait, csak ott legyen.
– Roisin, hogyhogy ilyenkor kint vagy? Napszúrást fogsz kapni – csóválta a fejét Logan, Roisin legjobb barátja, aki valamilyen oknál fogva ugyanazokat a dolgokat kedvelte, mint a lány. Hiába ismerték egymást évek óta, Roisin mégis érezte, hogy a fiú eltitkol előle valamit, ezért az utóbbi időben egyáltalán nem is kereste őt. Távolságot akart tartani, hogy átgondolhassa a dolgokat.
– Én ugyan nem – vont vállat a szőke hajú lány, miközben a vizes homokot lábára temette. Logan mosolyogva ült elé és segített benne.
– Rég nem beszéltünk.
– El vagyok havazva – nem hazudott, tényleg így volt. Persze ha nagyon akart volna, talál időt a fiú társaságára...
– Érzem, hogy valami nem oké. Rois, mi a baj?
A lány nyelt egy nagyot, miközben a távolba meredt. Nem tudta kibökni, de az még jobban zavarta, hogy Logan ennyire átlát rajta. Mindig is ő volt az, aki mellette állt és nem tudott hazudni neki, mert mindig észrevette és utána bocsánatért kellett esedeznie. Lehajtotta fejét, rágcsálta az ajkát, majd Logan felé fordult.
– Tudod, már egy ideje barátok vagyunk, mégsem mondasz el valamit. Mintha nem bíznál bennem – csúszott ki a száján mégis, de utólag nagyon szégyellte. Logan persze sosem kérdezne effélét tőle.
A fiú szemében a félelem szikrái elevenedtek meg, száját egy vonallá préselte össze és igyekezett kerülni a szemkontaktust. Valahogy rosszul lett a feltevéstől, amivel Roisin szembesítette. Igen, titkolt valamit, igen, meg akarta tartani magának, de nem akarta, hogy emiatt tönkremenjen a legjobb kapcsolata.
– Nem olyan egyszerű az, mint hiszed.
– Micsoda? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Bajba keveredtél? Drogozol? Vagy netán árulod is? – szinte nem is tartott szünetet a kérdések között. – Úr Isten, Logan, megöltél valakit? Eltakarítsuk a hullát?
– Roisin, nyugi már! – nevette el magát a srác. – Szó sincs ilyesmiről. Azért rendes tőled, hogy segítenél.
– Még átgondolnám azért – mosolyodott el gúnyosan Rois.
– A helyzet az, hogy elköltözök.
– Micsoda? – A lány elméje, mintha kettészakadt volna. Ez nem lehetséges. Miért vele történik ilyesmi? Az egyetlen normális, semmilyen agyi bajjal nem rendelkező barátját is elszakítják tőle.
– Skóciába. És azért, mert az egyetem keretein belül mehetek. Tudod, a projektnek köszönhetően.
Roisin a pokol legmélyebb bugyrába sem kívánta a projektet. Visszaemlékezett: napokig, sőt hetekig segített Logannek, hogy ne kapjon rá rossz jegyet, ugyanis a környéken élő védett állatfajokról kellett írnia és mivel Logan nem tudta használni a számítógépet –, ami felettébb furcsa –, így a lánynak kellett segédkeznie. Egyre jobban gyűlölte magát, vissza akarta csinálni az időt. Nem lenne Logan mellett, hagyná, hogy elbukja az egészet... De... Mégsem. Roisin nem ilyen volt.
– Gratulálok – a lány torkában gombócok keletkeztek, nem tudta őket legyűrni, akárhogy próbálkozott is.
– Nem volt túl őszinte – Logan szomorkás mosolyt erőltetett magára.
– A te mosolyod sem.
– Jó lenne, ha velem jöhetnél.
– Nem mennék – rázta meg a fejét a fiatalabbik. – Mindenem itt van.
– Ugyan már, tudom, hogy csak a korallzátony tart vissza.
Roisin oldalra fordította a fejét és próbált semleges maradni. Logan persze érezte a feszültséget, hiszen tudta, hogy nem a legjobb témát hozta fel. Roisin évekkel ezelőtt balesetet szenvedett a korallzátonynál, ami pont annak a partnak a környékén terül el, ahová visszajár. Ha nem kapott volna sürgős orvosi segítséget, biztosan belehal a sérüléseibe. Medúzacsípés a korallzátony közelében.
– Hagyj – Roisin felállt a helyéről, lábát kihúzta az időközben köré telepített homokból, s megindult a város felé. Nem akart tovább ott lenni és olyan dolgokról beszélgetni, amikről egyáltalán nem akart.

Logan fájdalmas arccal nézett utána, s úgy gondolta, jobb ha most nem megy utána. Igazság szerint tényleg szerette volna, ha Roisin vele megy Skóciába, de nem azért, mert gyengéd érzelmek fűznék hozzá vagy ilyesmi. Egyszerűen szüksége volt a legjobb barátjára, és az a lány. Persze már az elején tudta, amikor kiejtette száján a „Jó lenne, ha velem jöhetnél” mondatot, hogy hülyeség az egész. Roisin egész életében Ausztráliában élt, közel az állatokhoz, a vízhez, a szörfhöz és a fürdőzőkhöz. Egyszerűen belátta: Nem lenne érdemes elszakítania őt onnan, ahol egyszer boldog volt.

2017. október 5., csütörtök

szörnymesék az ágy alól

2 megjegyzés:
Nem fanfiction
egy kislány nem tud aludni, az apukája pedig mond neki mesét, hátha attól megnyugszik. nem hiszi el, hogy van szörny az ágy alatt, pedig a kicsik legtöbbször igazat mondanak, nem igaz?

 A kislány remegve ült ágya szélén, nem tudta, mihez kezdjen azzal, amit látott. Nem mert az ágya alá nézni még egyszer, mert attól félt, ismét megpillantja azt a rémséges szörnyet, amelynek két szarva, hatalmas szemei és fogai voltak. Azt hitte, kezd elmenni az esze.
A gyermek papája belépett a kicsike szobába. Semmi különöset nem vett észre, ugyanolyan volt, mint minden másik napon. Halvány bézs falak, sötétbarna bútorok és egy óriási ablak, amin két fehér függöny behúzva csücsült.
– Papa – nyöszörögte a kislány, míg az apukája oda nem ült mellé. – Itt van még? –Suttogta, mert attól félt, meghallja őket.
– Micsoda, kincsem? – Tudakolta a harminc körüli férfi.
– Hát a szörny – úgy nézett szülőjére, mint aki nem hiszi el, hogy az nem látta. Az mégis hogy lehet? Ott van teljes valójában és csak rá vár, csak rá, hogy megegye.
– Kicsim, a szoba üres – mosolyodott el gyengéden a felnőtt, majd odalépett a szekrényhez, kinyitotta, hogy szemléltesse igazát, s becsukta. A függönyöket még szorosabban egymásra húzta, aztán odalépett a kicsi mellé. Betakarta, úgy, hogy a feje búbja is alig látszódjon ki.
– Az ágyam alatt, papa.
Az ürge sóhajtott, leguggolt és benézett lánya ágya alá. Mindenféle játék hevert ott, néhány papír zsebkendő és egy könyv is, amit még tavaly születésnapjára kapott. Tele van képekkel és mindenféle rajzokkal a tündérekről. Óvatosan benyúlt érte, kihúzta a mesét és leporolta. A sok kosz csak úgy szállt a szőnyegre.
– Olvasni fogsz nekem? – csillant fel a férfi gyöngyszemének fénye, mire az bólintott egyet, jelezve, hogy ezt kívánja tenni.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Nagyon félt a sötétben ólálkodó alakoktól, azt hitte, a szobájában is van belőlük szép számmal, de ez nem volt igaz. A lányka sírt, sírt, egészen addig, amíg az édesapja meg nem jelent páncélban, karddal a kezében, mellette egy tündérlánnyal, hogy segítsen a bajba jutott hercegnőn.
– Ugyan már – nevetett a kicsi.
A tündérlányka fényt gyújtott az éjszakában és megkért a lovagot, hogy nézzen körbe, nem maradt-e szörny a közelben. De mind elmenekült. Mind félt a fénytől – az apuka ránézett csemetéjére, majd vissza a könyvre. – A kislány megnyugodott, mély álomba szenderült és igyekezett jó gyermeke lenni az apának. A tündérkével jó barátságba került, azóta is látogatják egymást.
– Apu, neked is van tündérkéd?
– Hát persze, aranyom. Te vagy az – mosolygott a férfi, hogy könnyítsen lánya lelkén. Tudta, hogy még nem nyugodott meg teljesen.
– El tudom űzni a szörnyeket? – hangja cseppet hitetlen volt.
– Igen. Csak képzeld el őket magad elé és mondd nekik „hagyj békén!” és ők így tesznek.
– Biztos?
– Biztos. Most pedig, jó éjszakát – nyomott egy csókot a négy éves homlokára, majd felállt a puha alvóalkalmatosságról.
Letette a könyvet az éjjeliszekrényre és leoltotta a kis lámpát, ami szintén azon foglalt helyet. A csöpp teremtés végigkísérte szemével, ahogy édesapja eltűnik az ajtó mögött, ő pedig magára marad a sötétben. Még félt, rettenetesen félt, de tudta, hogy amíg az ő drága, egyetlen apukája vele van, semmi sem bánthatja. Felfogta, mit akart mondani neki a mesével.
Nem érdekelte többé, vannak-e szörnyek a szobában, vagy bárhol a világban. Az ő lovagja mindig ott lesz mellette, hogy megvédje, a kis tündérke pedig fényt hoz a sötétségbe, ahogy a mesében is tette. Lehunyta szemét, elfordult az ablak felé és mély álomba merült. Annyira forgolódott, hogy leesett róla a takaró. A halóhely alatt megbúvó szörnyecske kimászott rejtekhelyéről, odalépett hozzá, betakarta és egy darabig nézte a lánykát. Nem akarta bántani, de tudta, hogy ez a dolga. A szörnyeknek mindig ez a dolga. Ijesztgetés, megbántás, riogatás.

Kint felkapcsolták a villanyt, mire a szörnyecske felnézett. Mire az ajtó nyílt, hűlt helye volt, a kislány papája pedig ismét bejött, hogy megnézze, alszik-e már az ő virágszála. Igen, aludt. Egyedül az ő szobájában, fénnyel az udvaron, ami bevilágított a helyiségbe, de aludt. Nem is gondolta volna, hogy éppen a furcsa teremtményről álmodik, amint hősiesen szembeszáll vele, oldalán a lovaggal, a tündérkével és a fényt hozó lángjával.

2017. szeptember 28., csütörtök

huszonkilencszer

2 megjegyzés:
meglepő módon sosem írtam még a bejegyzések elejére, de most megteszem. örömmel írnám azt is, hogy szendrey júlia "ezerszer" válasza ihletett meg, amikor petőfinek válaszolt a szerelmes versére, de csak egy balul elsült éjszakáról emlékeztem meg anno, amikor azt hittem, tetszik egy srác. kiderült azóta, hogy nem és most barátok vagyunk :)
UPDATE: egyest kaptam irodalomból, mert nem volt kész a két házimból egy. shiiit.


{1}

Egy éjszaka volt,
Mégis huszonkilencnek tűnt.
Egy érzés,
Mégis huszonkilenc fajta.
Egy emlék,
Mégis huszonkilenc darab belőlem.
Egy részeg srác,
Mégis huszonkilenc "kérlek".
Egy szülinap,
Mégis huszonkilenc összetört szív.
Egy kérés tőled,
Mégis huszonkilenc válasz tőlem.
Egy csókot akartál,
Mégis huszonkilenc nemet mondtam.
Egy részeg és egy józan voltunk,
Mégis huszonkilenc módon gondolkodtunk.
Egy dátum,
Az a huszonkilenc, amikor nem tudtam megtenni.
Egy döntés,
Mégis huszonkilencszer huszonkilencszer bántam meg.

2017. szeptember 21., csütörtök

egy szál lopott rózsa

Nincsenek megjegyzések:
Betty Cooper x Jughead Jones
Jughead Betty-nél elmélkedik, hogy lehetett képes Jason apja meggyilkolni a saját fiát, majd azon, aki meglőtte Archie édesapját. Betty nyugtatja meg.

 Betty az ágyán ült, várva Jughead-re, hogy visszajöjjön hozzá az ablakon keresztül, ahogy az első csókuknál is tette. Ott mászott fel a létrán, majd lecsókolta ajkáról a kérdéseket és elhallgattatta. Akkor, egy pillanatra sikerült mindent elfelejtenie és nem foglalkozott mással. Még Archie sem érdekelte, akibe szerelmes volt. Pff, a legnagyobb klisé, ami létezhet. Szomszéd-szomszéd párosítás... annak sosincs jó vége. És most végre megtalálta a boldogságot Jug oldalán.
A fiú meg is érkezett, kezében egy szál rózsával, amit valamelyik kertből csent el annak reményében, hogy a fiatalabbik Cooper lánynak tetszeni fog. Így is lett, Betty elmosolyodott és arcon csókolta Juggy-t. Úgy hiányzott neki, pedig csak pár nap telt el!
Jughead kicsit aggódott. Most, hogy végre megtudták, ki ölte meg szerencsétlen Jason-t, ott lebegett egy másik kérdés a feje felett. Miért tette? Mivel már mindenki tudta, hogy Blossomék között van a gyilkos, csak meg kellett találni, s mikor kiderült, hogy Jason és Cheryl saját apja az, nagyon sokan meglepődtek és elképzelni sem tudták, hogy a „juharszirupos” vállalkozást átadni készülő édesapa volt eme szörnyű bűntény mögött. A kokain sok mindenre ráveheti az embert, na de a saját gyereke meggyilkolására is?
– Jug – nézett rá aggódva a szőke lány, mintha attól félne, a fiúnak valami nagyon komoly dolog járna a fejében. Valami félelmetes. Mondjuk a Serpentek.
– Nincs semmi, minden oké – szorította magához a vékony teremtést, aztán leült az ágyra.
Betty előkerített egy vázát, teletöltötte vízzel és beletette a szál rózsát. Nagyon tetszett neki és alig várta, hogy megvitathassa Pollyval a dolgokat. Alig várta az ikrek születését.
– Szerinted... ki tette azt a szörnyűséget Archie apjával?
– Fogalmam sincs – sóhajtott őszintén Betty, majd helyet foglalt párja mellett az alvóalkalmatosságon. Nem nagyon volt ideje ezen gondolkodni, holott rettenetesen sajnálta a legjobb barátját. Tudni akarta, ki a felelős mindezért.
– Ismertük?
– Nem tudom – ingatta a fejét a lány. – De most ne foglalkozz ezzel. Később beleássuk magunkat jobban, oké? Csak egy kicsit... Pihennünk kell, érted?
– Igen – suttogott Jughead, majd magához szorította barátnőjét. – Szeretlek, Betty.
– És is szeretlek, Juggy.

2017. szeptember 14., csütörtök

angyal játszik fuvolán

Nincsenek megjegyzések:
Nem fanfiction
egy angyal a Menny kapuja előtt fuvolázik, elmélkedik és figyeli a körülötte bolyongó és várakozó lelkeket. mikor lejár a munkaideje, odamegy hozzá egy csöppség és megdicséri a játékát.

Világos volt. Annak ellenére, hogy a Föld nevű bolygón bekövetkezett az éjszaka, a Menny ugyanolyan világosban pompázott, mintha nappal lenne az embereknél. A Paradicsom előtti kapu mellett egy angyal ült búskomoran, s játszott a fuvoláján.
Mindenki azt hinné, hárfáznak, meg ilyesmi, de az csak mendemonda! Még sosem látott senki hárfázó angyalt, nem igaz? Akkor mégis miért tömik az emberek egymás fejét ilyen marhaságokkal?
Az angyal fáradt volt. Egész nap megérkezett és sorban álló lelkeknek játszott a hangszeren, teljesen elvette a kedvét, hogy érdeklődést nem mutatóknak próbáljon bármi jót is tenni. Már elege volt az egész bagázsból.
Óvatosan oldalra billentette a fejét, ahol a lelkek sorban álltak egy recepciós pultnál és megkezdődött a kihallgatás. A léleknek be kell számolnia, mi rosszat tett a földön, bűnös volt-e vagy sem és hogy miért kéne beengedi Isten országába. Az angyalka nevetségesnek tartotta ezt az egészet. Ennyivel nem állapítható meg, mennyire volt jó valaki, mennyire segített azoknak, akiknek szüksége volt rá és mennyire élt Istennek tetsző életet. Badarság.
Tovább játszott a fuvolán, miközben nézte a szédelgő népet. Rettenetes volt látni, hogy úgy csinálnak, mint akik otthon lennének. Még be sem értek a kapun, máris úgy viselkednek, mintha legjobb barátok lennének az Úrral. Még a feltevés is röhejes. Ő az Isten, vele nem lehet legjobb barátságot kötni.
Persze volt köztük olyan is, akit az angyal sajnált. Aprócska gyerekek, alig többek ötnél, mégis ott szaladgáltak és kergetőztek. Eszébe jutott, hogy talán ezek a szerencsétlenek nem is tudják, hogy elhunytak. Vajon a szüleikkel mi történt? Élnek, holtak vagy gyászolnak?
Lassan lejárt a munkaideje, és jöhetett egy másik angyal, hogy helyettesítse. Neki sincs annyi energiája, hogy egész életében elviselje egyedül ezeket a maradi gondolkodású nem halandókat. Sőt, ha egyedül kéne helyt állnia, eszébe jutna a gondolat, miszerint büntetésből száműzték ide.
Megérkezett a váltás, ő pedig nyugodtan tehette zsebre a fuvolát.
Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette a felé közeledő lelkecskét. Összeráncolta homlokát, amikor a kislány mosolyogva vizslatta az arcát. Nem értette, mit akarhat tőle, pláne hogy a recepciós pult a másik irányban van.
– Játszhatok rajta? – Mutatott az angyal jobb zsebére, ahol elrejtette a hangszert.
– Nem – semlegesnek kellett maradnia. Nem kötődhetett senkihez.
– Kár – húzta el a száját a csöppség –, azért szépen fuvoláztál – mosolyodott el megint és odaugrált a sor végére, ahonnan jött.
Ő volt az első, aki megdicsérte a munkájáért. Annyira jól esett neki, hogy nem is tudta mihez kötni a szívében felgyúló melegséget. Boldogságot, örömöt érzett, de mivel ezelőtt nem tapasztalt ilyesmit, csak keserűséget, fogalma sem volt róla, hogy ez az az érzés, amiről annyit beszélnek a többiek. Végre nem volt kívülálló, végre nem volt egyedül. Végre volt valaki.

Valaki angyal, aki fuvolán játszott.

2017. szeptember 7., csütörtök

dolgozat tony starkból

Nincsenek megjegyzések:
Steve Rogers x Tony Stark
tini!Steve dolgozatot ír felnőtt!Tonyból. ssak róla szólnak a kérdések, ő idegesen, értetlenül összeráncolja a homlokát, miközben írja a tesztet és azon gondolkozik, mégis hogy lehet egy ilyen emberről feladatsort összeállítani.

 Steve Rogers ott ült abban a nyomorult padban a nyomorult osztálytársai között, nyomorult tanárokkal körülvéve. Gyűlölte az iskolát, kiskora óta a hadseregben akart szolgálni és nem értette, miért kell naphosszakat az iskolában töltenie, mikor a leendő munkahelyén senki sem fogja megkérdezni tőle: mi az a kovalens kötést? Ez elég könnyű lehet egyeseknek, de ő nem a kémiazsenik közé tartozott.
 Egy méreg tekintetű tanár a szerencsétlen fiatal elé csúsztatta a tesztet, amelyen csomó vonal, négyzetrács díszelgett, meg a gyengébbek kedvéért néhány karikázós feladat is, hogy legyen egy kis sikerélményük. Aha, hát Steve nem így gondolta.
 Megvárta, míg a tanár bólint, hogy kezdhetik, aztán elkezdte forgatni a feladatlapot. Nem akart nekivágni a tanulmányozása nélkül, ki akarta szűrni a legnehezebb feladatokat és a legkönnyebbekkel kezdeni. Hogy talált-e olyat? Hmm, nem igazán, pedig nagyon próbálkozott a kiscsákó.
 Akármit olvasott a lapon, minden mondatban szerepelt Tony Stark neve, ez kezdte kicsit idegesíteni. Ennyire gazdag, öntelt, nagyképű és egoista barmot még nem hordott a hátán a föld – gondolta Rogers magában, miközben orrát fel-le mozgatta. Nem szerette Tony-t egy cseppet sem. Minden áldott nap hallott róla, látta az újságban vagy a tévében, sőt most még a tesztjeik kérdései is erről a ficsúrról szólnak! Mi lesz az érettséginél? Már az is csak Stark-ról fog szólni?
 Steve óvatosan a tanári asztal felé nézett, ahol a tanár elbóbiskolt. Gyorsan előszedte a puskáját és mindent leírt róla, amit csak tudott. Firkantotta a csúnyábbnál csúnyább betűket, számolni is próbált, de az nem ment neki. Kihagyott egyet-kettőt, áttért egy másikra, majd vissza az előzőre és így elég hamar kész lett a feladatsorral. Illetve, ő csak azt hitte.
 A túlsúlyos nő, magassarkúnak szánt lábbelijében odatipegett a fiúhoz, s szúrós szemekkel vizslatta szerencsétlent. Steve összehúzta magát, lehajtotta a fejét és tekintetét a földre szegezte.
 – Adja ide azt a cetlit, Mr Rogers – sziszegte mérgesen a nő.
 A fiatal bólintott, átnyújtotta a tegnap este készült puskát és követte a tanárt az asztala mellé. Azt hitte, majd megleckézteti, ráírja az elégtelent és mehet, amerre lát. Hát, nem így lett. Kizavarta az ajtó elé.
 Nekidőlt a folyosón lévő szekrénynek, hátát a hideg felülethez nyomta, s próbálta kisilabizálni, mit mondjon édesanyjának arról a szörnyű tanárról, aki igazságtalanul ráírta a dolgozatára a lehető legrosszabb jegyet. Száját összeszorította, szívogatta, fogával alsó ajkát rágcsálta idegességében. Ezért még nagyon kapni fog.

 Ahogy felnézett, azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Egy öltönyös férfi állt előtte napszemüvegben, viszont ami furcsa volt, hogy oldalán se titkárnő, se testőr. Steve rászegezte a tekintetét és le sem vette róla. Ott állt előtte élőben és sztereóban Tony Stark. Az a kémiazseni, aki miatt egyes lett a dolgozata.

2017. szeptember 1., péntek

u can be my anti angel

2 megjegyzés:
Dean Winchester x Castiel
Dean hitetlen, Samnek erős fejfájása van és Bobby sem tud semmivel szolgálni az angyalokat illetően. hihetetlen kütyüzavar, fájdalom és Castiel megjelenik. évekkel később egy ügyük rosszul sül el, aminek a levét ő issza meg. asalways

  Egyszer azt mondta nekem egy vadász, hogy sose higgy a jóban, hiszen egyszer az is rossz volt. Nem tudom, én ezt angyalos mondással ismertem, de bevallom, a lélek eddig nem vitt rá, hogy bízzak bennük vagy imádkozzak hozzájuk. Számomra Isten nem létezik, vagy ha igen, legszívesebben beverném a képét. Az angyalok nem léteznek, mert egyszerűen nem. Senki sem látott még egyetlen egyet se, akkor mégis hogy lehet hinni bennük?

  Sam kiborít. Napok óta arról traktál, hogy nem érzi jól magát és ennek biztosan köze van Istenhez, meg hogy itt az ideje a bűnhődésének. Ha ez tényleg így lenne, előbb meg kéne ölnie, mint hogy hagyjam szenvedni az öcsémet. Ami meg az angyalokat illeti, még mindig nem hiszek bennük, pedig Sam megosztotta velem a „titkot”, miszerint a hitetlenek nem kerülhetnek majd a Mennybe. Nem akartam elszomorítani, hogy nem is akarok.

  Két napja sínylődök az ágyon, várok valami sugallatot, ami megmondja hová vagy miért kell mennünk, de egyszerűen semmi sem történik.
  Megérzek a vállamnál egy erős szorítást, mely annyira égető és fájdalmas, hogy beleremeg minden porcikám. Elordítom magam, fáj, mintha ki akarná valaki szakítani, mintha nem engednék, hogy a karom a részem lehessen. Pillanatokon belül megszakad, én pedig tehetetlenül és fájdalommal teli arccal dőlök a fekvőalkalmatosságra. Zihálva veszem a levegőt, érzem, ahogy nyakam kidagadnak az erek, ütésre készen állok. Az egyetlen, mi utamba áll, a láthatatlanság. Nem figyelhetek meg semmit és senkit a szobában, ami kikészít. Utálom, ha nem tudom, mivel van dolgom.

  Újabb két nap telt el, rettenetesen legyengültem. Amikor megszorítom végtagomat, elönt valami, amit nem tudok nevén nevezni. Legjobban talán a méreggel írhatnám körül, azonban ez sem pontos. Egy hatalmas piros tenyérnyom virít bicepszemen, talán akkor került oda – még mindig érthetetlen okokból –, amikor az ágyon feküdtem és az a rohadék rám támadt. Mikor elmeséltem Samnek, kiröhögött és azt mondta, ez a büntetésem, és rá kellene döbbennem, hogy itt az ideje hinni. Haha, mégis miben? A pitékben? Nem rossz ötlet.

  Sam hozott nekem pitét. Megosztotta velem, hogy Bobby-val beszélt erről az angyalos témáról, azonban ő sem tudott semmi újjal szolgálni a számunkra. Tanácstalanok voltunk, és igazán azt sem tudtuk, mit akarunk róluk kideríteni, egészen addig, amíg földrengésszerű dolgot nem észlelünk. Az még csak az első lépés volt.
  Ismét érzem a kezemben lévő szorító érzést, majd kitörnek az ablakokból az üvegek, a rádiók és televíziók meghülyülnek, s mintha átvenné az irányítást felettük a gonosz. Nem kockáztathatunk, körbesózzuk magunkat, Sam még ördögcsapdát is fest az ajtó elé.

  Csak a hatalmas fehérre és világosságra emlékszem. Azután kiesik néhány perc, majd megpillantok egy férfit. Valami különleges van benne. Nagyon-nagyon különleges, szinte nem felfogható. Csillapodott a fájásom, már nem láttam tőle csillagokat, viszont annál furcsábbakat tapasztaltam magam körül. Sam a földön hever, de mikor oda akarok rohanni hozzá, az ismeretlen férfi nem hagyja. A falnak taszít, nem használ hozzá semmilyen eszközt, csak az agyát.

– Ki... Ki vagy te? – nyögöm ki nehezen.
– Castiel – vigyorog rám, aztán közelebb lép, ujját homlokomhoz érinti, én pedig ájultan rogyok a földre.

ÉVEKKEL KÉSŐBB

  Castiel már szinte hozzánk nőtt, állandóan azzal fárasztott, hogy sosem kerülök a Mennybe, ha nem kezdek hinni. Nem akarom mondani neki, hogy már tököm kivan az egész Mennyel, kezdve Uriellel és Zakariással. Amúgy tuti, hogy hallja a gondolatomat, csak nem szól érte.
Az egyik ügyünk nem úgy sült el, ahogy képzeltük. Sammel éppen fasírtban voltunk, így Cas velem tartott, de ennek ő szívta meg a levét. Most ott fekszik előttem, a kaszások előtt, akik mind arra várnak, hogy ők vigyék el.

  Köhög, szinte már fuldoklik és én nem tudok segíteni rajta. Annyira borzasztó látvány, lefagy tőle az agyam. Kezemet mellkasára szorítom, és könyörgök neki, hogy maradjon, de egyszerűen nem. Egyszerűen látom az arcán, hogy menni akar. Nem tudom felfogni, hogy lenne képes itt hagyni? Hiszen annyi mindenen túlestünk együtt, annyi minden van a múltunkban, mi összekapcsolódik, hogy képtelen lennék elengedni őt.
  Ezzel mit akarok mondani?
  Hogy azt hiszem, szerelmes vagyok.
  Szerelmes vagyok egy angyalba.
  Szerelmes vagyok Castielbe.

– Cas, nehogy itt hagyj! Hallod?! Ha elveszítelek, mindent elveszítek! – Esek kétségbe, s bele sem gondolok, hogy Sam ott van. Jelenleg elvakítja a szememet az a rózsaszín köd.
– Dean, csak mondd ki. Kérlek – köhög, szinte már attól félek, hogy egy újabb ilyen alkalmán kileheli a saját lelkét. Már, ha van neki. Semmit nem tudok az angyal-anatómiáról.
– Tudod, hogy jó vagyok, de nem egy angyal – nyelek egy hatalmasat, miközben hangom elcsuklik. Esélytelen az egész számunkra. Halálra van ítélve.
– Én pedig követek el bűnöket, de nem vagyok démon. De lehetsz az anti-angyalom – felhajol hozzám, egy hosszú, búcsúcsókot nyom kicserepesedett ajkamra, melytől már a fellegekben járok.
  Egy pillanat az egész, mégis, mintha az időérzékem teljesen meghalt volna. Cas vissza lefekszik a hideg földre, rám mosolyog.
– Szeretlek, Dean Winchester.
– Szeretlek, Cas – egy könnycsepp gördül le szemem sarkából, amit normális esetben letagadnék, de ezt soha nem fogom.

  Az angyal pedig távozott oda, ahová való. A többi testvére és apja mellé, akit amúgy ki nem állhatok. Még azt a személyt is elvette tőlem, akit Samen és Bobby-n kívül annyira szerettem, hogy meghaltam volna érte.