angyal játszik fuvolán

Nem fanfiction

egy angyal a Menny kapuja előtt fuvolázik, elmélkedik és figyeli a körülötte bolyongó és várakozó lelkeket. mikor lejár a munkaideje, odamegy hozzá egy csöppség és megdicséri a játékát.

Világos volt. Annak ellenére, hogy a Föld nevű bolygón bekövetkezett az éjszaka, a Menny ugyanolyan világosban pompázott, mintha nappal lenne az embereknél. A Paradicsom előtti kapu mellett egy angyal ült búskomoran, s játszott a fuvoláján.

Mindenki azt hinné, hárfáznak, meg ilyesmi, de az csak mendemonda! Még sosem látott senki hárfázó angyalt, nem igaz? Akkor mégis miért tömik az emberek egymás fejét ilyen marhaságokkal?

Az angyal fáradt volt. Egész nap megérkezett és sorban álló lelkeknek játszott a hangszeren, teljesen elvette a kedvét, hogy érdeklődést nem mutatóknak próbáljon bármi jót is tenni. Már elege volt az egész bagázsból.

Óvatosan oldalra billentette a fejét, ahol a lelkek sorban álltak egy recepciós pultnál és megkezdődött a kihallgatás. A léleknek be kell számolnia, mi rosszat tett a földön, bűnös volt-e vagy sem és hogy miért kéne beengedi Isten országába. Az angyalka nevetségesnek tartotta ezt az egészet. Ennyivel nem állapítható meg, mennyire volt jó valaki, mennyire segített azoknak, akiknek szüksége volt rá és mennyire élt Istennek tetsző életet. Badarság.

Tovább játszott a fuvolán, miközben nézte a szédelgő népet. Rettenetes volt látni, hogy úgy csinálnak, mint akik otthon lennének. Még be sem értek a kapun, máris úgy viselkednek, mintha legjobb barátok lennének az Úrral. Még a feltevés is röhejes. Ő az Isten, vele nem lehet legjobb barátságot kötni.

Persze volt köztük olyan is, akit az angyal sajnált. Aprócska gyerekek, alig többek ötnél, mégis ott szaladgáltak és kergetőztek. Eszébe jutott, hogy talán ezek a szerencsétlenek nem is tudják, hogy elhunytak. Vajon a szüleikkel mi történt? Élnek, holtak vagy gyászolnak?

Lassan lejárt a munkaideje, és jöhetett egy másik angyal, hogy helyettesítse. Neki sincs annyi energiája, hogy egész életében elviselje egyedül ezeket a maradi gondolkodású nem halandókat. Sőt, ha egyedül kéne helyt állnia, eszébe jutna a gondolat, miszerint büntetésből száműzték ide.

Megérkezett a váltás, ő pedig nyugodtan tehette zsebre a fuvolát.

Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette a felé közeledő lelkecskét. Összeráncolta homlokát, amikor a kislány mosolyogva vizslatta az arcát. Nem értette, mit akarhat tőle, pláne hogy a recepciós pult a másik irányban van.

– Játszhatok rajta? – Mutatott az angyal jobb zsebére, ahol elrejtette a hangszert.

– Nem – semlegesnek kellett maradnia. Nem kötődhetett senkihez.

– Kár – húzta el a száját a csöppség –, azért szépen fuvoláztál – mosolyodott el megint és odaugrált a sor végére, ahonnan jött.

Ő volt az első, aki megdicsérte a munkájáért. Annyira jól esett neki, hogy nem is tudta mihez kötni a szívében felgyúló melegséget. Boldogságot, örömöt érzett, de mivel ezelőtt nem tapasztalt ilyesmit, csak keserűséget, fogalma sem volt róla, hogy ez az az érzés, amiről annyit beszélnek a többiek. Végre nem volt kívülálló, végre nem volt egyedül. Végre volt valaki.

Valaki angyal, aki fuvolán játszott.