2017. december 7., csütörtök

sebesült madár


Egy lány és egy fiú közös pillanata, kis elmélkedéssel és némi túlgondolással.

   Lángolt.
  Hozzáértem a mellkasodhoz, a szívedre tettem pehelykönnyű kezem, ami felhevülve kiáltott a messzeségbe. Csak álltam előtted és néztem, ahogy a tenyerem körül pirosas fény jelenik meg és minden szívdobbanásodnál egyre vakítóbb lesz, akár a lángsugarú nyár.
   Rám néztél és elmosolyodtál, mintha én lennék az utolsó öröm a Földön, ami kijár neked.
   Igazából nem láttam a piros fényeket. Nem láttam a szexi bugyinedvesítő mosolyod mögé és nem tudtam elképzelni sem, neked milyen érzés lehet, hogy hozzád értem.
Csak ott álltunk, pirospozsgás arccal és remegő testtel egymás előtt, mint akik mindjárt leszaggatják a másik ruháit.
  –  Szeretném látni, ahogy kimondod a nevemet - suttogtad negédesen, miközben egy kósza tincset a fülem mögé tűrtél.
  –  Szeretném látni, ahogy a szíved dobban egyet ennek hallatára.
  Szívdöglesztő mosolyod levakarhatatlan volt, szemed szikrázott és nem akartad elengedni az enyémet. Alig tudtam levegőt venni, ahogy rád néztem. Mintha csak egy kalitkába kényszerült madár lettem volna, akinek még a szárnya is eltörött. Ettől függetlenül csodálatos volt.
Igazi, zavarban levő és zavarba ejtő, szerelmes srác, aki nem foglyul ejtett egy sebesült madarat, hanem elhatározta, hogy gondoskodni fog róla a világ végezetéig. Mert a madárka nem akarata ellenére volt ott. Bármikor kirepülhetett volna anélkül, hogy fájdalmat okozna magának. A gond csak azzal volt, hogy nem akarta összetörni a fiú szívét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése