festmény a pusztulásról

Dean Winchester x Castiel

kitört a világvége, Dean pedig eszeveszetten keresi Cas-t. amikor megtalálja, az angyal éppen festeget és igyekszik nem a pusztulásra gondolni. Cas ráveszi Deant a festésre, hazamegy a Mennybe és az alkotását rábízza Deanre, aki alig várja, hogy a szárnyas barátja visszatérjen, a festmény pedig ne legyen árva.

namaste! most, hogy újabb csütörtököt ünneplünk, vége a halloweennak és a mindenszenteknek, végre eljöhet az én időm is, hogy rátok zúdítsam ezt a sok zagyvaságot. ami az életemet illeti, egyre szarabb minden, de próbálok pozitív lenni, úgyhogy holnap el is megyek a lidlbe és veszek magamnak egy határidőnaplót 2018-ra. :) #szerelemhelyetthahahaha #szánalmasvagyok

 Kitört a világvége.

Az épületekről hullik a vakolat, lassan egy egész emelet is, az utcán járókelő turisták és lakosok fejvesztve rohannak a valami elől. Nem tudják, mi az és pont ezért félnek. Az ismeretlen mindig ijesztőbb, mint az, amit már tudsz, amit már képes vagy beazonosítani és képes vagy legyőzni is.

Dean Winchester száguldott az utakon a 67-es Chevrolet Impalájával, egyenesen ahhoz a panellakáshoz, amiben ideiglenesen meghúzta magát Sammel és Castiellel. Az öccsét már biztonságban tudta Bobby-val, akinek a lelkére kötötte, hogy mindenáron védje meg fiatalabb kiadását.

Amikor a motor leállt, Dean azonnal kipattant az autóból és sietős léptekkel tartott az emelet felé. Hármas szoba, hol vagy már? – Járt a fejében az egyetlen gondolat. Cas biztosan ott van még, ezért nem akart nélküle eltűnni. Angyal volt, tény, bármikor eltűnhetett volna, de az idősebb Winchester inkább nem bízta rá a dolgot. Ha rajta múlik, öt percen belül meghal.

Berontott az ajtón, szája pedig tátva maradt a döbbenettől. Cas éppen a hatalmas üvegablak előtt lévő festőállványnál álldogált és a tájat próbálta leutánozni ecsetvonásaival. Mint akit nem hat meg a dolog, hogy kitört a világvége, az emberek megvadultak és halálra tapossák egymást a kis mellékutcákon. Dean mérges lett. Úgy gondolta, ez Castiel hibája. Meg tudná akadályozni, legalábbis ha nem teljesen, akkor részben, mégsem teszi. A francba is, Cas miért nem csinált semmit?

– Találj öt másodpercen belül valami idióta indokot, hogy ne verjem be a képed! – Adta ki az utasítást Dean, mire Cas nyögött egyet.

– Azt hiszed, tudnék bármit is csinálni ezzel a helyzettel? Ugyan, kérlek. Ha ott fent azt akarják, hogy a világnak vége legyen, akkor vége is lesz.

Deant rettenetesen kikészítette, hogy barátja így áll hozzá a dolgokhoz. Az sem érdekelte, ha laposra kell vernie a fejét vagy egy szép lila foltot varázsolni a szeme köré. Egyszerűen nem hagyhatta, hogy csak úgy abnormális dolgokat csináljon, amikor nem kéne.

– Egy picit lehetnél... nyugodtabb – fűzte hozzá előző mondanivalójához Cas. Dean puffogott.

Castiel sóhajtott, odalépett a Winchester fiú elé, kezét pedig vállára tette. Farkasszemet néztek egymással és egyfolytában azon járt az agya, hogy meg kellene csókolnia, amíg még teheti. Igaz, hogy eddig barátok voltak és el sem tudta volna képzelni, hogy a kapcsolatuk egy fokkal feljebb fejlődjön, de valahol legbelül örült volna neki. Most pedig itt ez a flancos világvége, ami el akarja szakítani a neki legfontosabb emberektől. Mégis miért? Mivel érdemelte ezt ki? Hiszen ő csak szeretett.

– Csak fess te is egy pár percig. Ha megteszed, elmehetünk.

Dean felhorkant. Ekkora hülyeséget! Élet-halál harcot vívnak néhányan a maradásért, erre itt ez a szárnyas őrült, aki nyugodtan festeget egy amúgy sem szép panelházat. Kell ennél több ok arra, hogy beverje az orrát?

– Légy szíves.

Végül a férfi meggondolta magát, kikerülte Cas-t, de a szeme sarkából azért még rá pillantott. Nem tudta, mit akart elérni, de érezte, hogy a bolondját járatja vele. Ezért még igazán kapni fog, ha az idők jobbra fordulnak és túlélik ezt a katyvaszt.

Szóval Dean a vászon előtt állt, próbálta utánozni a Castiel által készített vonalakat, de nem volt nagy művészlélek. Az egyetlen, amit a testvérén kívül annyira szeretett és a védjegyévé vált, az az Impalája és a pite. Ez nem állíthatta meg a folytatásban, nem akarta, hogy holmi akrilfesték és lószőrből készült ecset legyőzze.

Észre sem vette, hogy telt-múlt az idő. Már lassan beesteledett, de alig haladt valamire. Az aprócska házak, amiket még látott már kedve sem volt lemázolni. Castiel boldogan mosolyodott el, ahogy ránézett a remekműre. Azt gondolta, siralmas, de legalább próbálkozott.

– Nem olyan jó, mint az enyém, de határozottan főnyeremény.

– Főnyeremény? Kétlem – csóválta a fejét Dean.

– Hát, legalább már érted, hogy nem a művésztudásod miatt kedvellek annyira.

Dean nem tudta, hogy értse ezt a mondatot.

Még sokáig álltak ott, csak bámulták a sötétet és azt a néhány pislákoló városi lámpát, ami egyben maradt. Még a szörnyűbbnél is szörnyűbb volt a helyzet. Cas pontosan ezért döntött úgy, hogy visszamegy a Mennybe és megpróbálja meggyőzni az ő drága Istenét, hogy hagyja abba a játszadozást és térjen vissza az unalmas hétköznapokba.

Talán azon ment a vita Isten és az angyalkái között, hogy valaki leverte a makettjéről az egyik várost. Jahj, szegény, hogy tudja sajnálni! Még a festést is abba kell miatta hagynia, ráadásul Dean össze is maszatolta a remekművét. Ez már igazán sajnálatos és megbocsáthatatlan dolog.

– Most mit fogsz tenni?

– Hazamegyek.

– Kipucolod a padlást?*

Cas unottan felvonta a szemöldökét és jobbnak látta, ha ebbe a vitába nem megy bele. Úgyis ő győzne, a Winchesternek esélye sem lenne. Még a felvetés is abszurd, hogy nyerhet ellene.

Elbúcsúzott Deantől, s magára hagyta a hangyányi panelban. A férfi csak állt ott, mint valami megkövesedett cserépedény, s várta, hogy a valóság álommá alakuljon, csak egy rossz rémálommá, amit másnapra elfelejthet. A baj csak az volt, hogy Castiel nem ért vissza, a festménye pedig átruházódott rá. Ő lett annak a sok helyet foglaló, nem is művészi alkotásnak a gazdája.

Ahogy jobban megnézte, rájött, hogy Cas nem is a téglát festette a másik ház oldaláról, hanem a pusztulást. Dean csak nyelt egy nagyot, leemelte a vásznat az állványról és kisétált a parkolóba. Beszállt az Impalába és sóhajtott. Végre kieresztette azt, ami napok óta benne volt.

Csak bámult maga elé, a hátsó ülésen a festménnyel és várt valami jelre. Valamire, ami azt jelezte számára, hogy Cas hamarosan visszatér, a műalkotás pedig nem lesz gazdátlan és árva.

*már nem emlékszem, melyik évadban és részben volt, de határozottan megragadt bennem ez a mondat