gondolatok a lábtörlőn

Nem fanfiction

egy cica szemszögéből íródott kis pár szavas valami, miután a hőn szeretett gazdája kizárta a vihar idejére a lakásból. az ő gondolatai kalandoznak el.

namaste! tegnap színházban jártam, hétkor kezdődött az előadás és sherlock homles: a sátán kutyáját volt lehetőségem végignézni. rettenetesen jó volt, nagyon örülök, hogy a bérletemben benne volt ez a darab. ti milyen gyakran jártok egyébként, ha jártok? ha nem, miért nem?

 Kizártál.

Az ajtód előtt ülök, nyávogok, de nem történik semmi. Az eső szakad, én pedig egyre jobban fázom. Kezdem érezni a csípős hideget, áthatol a bőrömön egészen a csontomig. Már-már reszketek, de be szeretnék jutni hozzád a melegre. Odabújnék melléd a kanapéra, dorombolnék és esküszöm, nem pisilném le még egyszer a szőnyeget. Még szoknom kell az alomtálcát.

Elugrok az ablakba, benézek rajta és látom égni a villanyt. Mennydörgés. Megijedek, nyávogni kezdek és félek. Nem tudom, mi tévő legyek. Mégis hová bújjak? Az eső szakad, szinte biztos, hogy nem tudnék sehova messzire eltűnni, hogy valami menedéket találjak, amíg a viharnak vége nem lesz.

Még mindig nyávogok. Te odalépsz az ablak elé, rám nézel és gonoszan elmosolyodsz. Nem értelek. Kezeddel a redőnyt lehúzod, ezért hátra kell ugranom, nehogy apró mancsaimra zuhanjon az a félelmetes valami. Elszomorodok. Ismét magamra hagytál.

Megint ott vagyok, ahol az előbb. Összekucorodok az ajtó előtt, ahonnan egy kis meleg árad ki a padlófűtés miatt. Bent sokkal jobb lenne. Mindig a nyomodban lennék, nem hagynám, hogy megtegyél egy lépést nélkülem. Éhes is vagyok, fázom, a félelemről meg ne is beszéljünk. A bundám vizes lett, csurom vizes, s még át is jár a hűvös szél. Lehunyom szememet és várok. Nem tudom, mire, talán hogy megbocsájtasz és beengedsz.

A szánalmadra van szükségem. Azt sem bánom, ha nyávogva bocsánatot kell kérnem tőled, majd az öledbe feküdni és bújni, mint valami háziállat, csak eressz be, kérlek. Idekint megfagyok. Lassan nem tudok mozogni, a villámlás és dörgés halálra rémiszt. Ugyan kutyaugatást nem hallok, de csak reménykedni tudok, hogy nem a mi udvarunkon keresnek majd megnyugvást.

Nem tudom, mennyi idő telt, mióta kitettél a lábtörlőre. Ha szeretnéd, egeret is fogok neked, vagy madarat, gyíkot és kígyót, bármit, amit akarsz, csak hagy menjek be. Szükségem van rád. Eressz be.

Még mindig nem történt semmi. Már nem látok be az ablakodon, se az ajtó kis üvegein. Nem látom, bent vagy-e, gondolsz-e rám, eszedbe jutottam-e. Ha tudnék könnycseppeket hullatni, megtettem volna. Hogy hagyhatsz megint magamra?

 Fejemet lábamhoz teszem. Kezdek megnyugodni és nem érezni semmit. Nem érdekel, hogy gondolsz-e rám, eszedbe jutottam-e, bent vagy-e. Már nem. Nem akarok megtörni, nem akarok számítani rád. Nem akarom, hogy elhagyj és megfeledkezz rólam, amikor nehézzé válik szeretni engem. Nem akarlak többé. Még akkor sem, ha a gazdám vagy és sok boldog emlékünk van együtt. Nem törődtél velem, most itt fekszem átázva a lábtörlőn és próbállak elfeledni, csakhogy nem megy. Nem megy, mert te vagy a mindenem.

the tea break award

Szabályok
1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is.

2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illesz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.

3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.

4. Írj újabb 8 kérdést, amiket majd a te jelöltjeid fognak megválaszolni.

5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.

+1. Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.

Az Idézet

"Ez is elmúlik egyszer. Lehet, hogy úgy, mint egy vesekő, de elmúlik."

Eszter Kérdései

1. Ha valamit megváltoztathatnál magadon/magadban, mi lenne az, és miért arra esne a választásod?

2. Szerinted milyen egy ideális ajándék a legjobb barátodnak?

3. Ha valamilyen más típusú blogot vezetnél, milyen lenne az?

4. Van valamilyen bevált módszered az ihlethiány ellen?

5. Mi a kedvenc filmed? Hogyhogy erre esett a választásod?

6. Mi a kedvenc ünneped?

7. Van olyan saját tulajdonságod, amitől a falra mászol?

8. Mikor van a legtöbb időd blogokat olvasni?

A válaszaim Eszter kérdéseire

1. Szerintem az alakomat. Igyekszem mindig sportolni, amikor csak lehetőségem van rá, de sosem leszek vele elégedett.

2. Most éppen jól jönne rá a válasz... Igazából én teát mondanék, egy fényképet kettőnkről (vagy ha egy "gang"ről van szó, akkor rólunk), tusfürdőt, parfümöt, fülbevalót vagy egy kis édességet.

3. Gondolkoztam egy személyes blog megnyitásán is, de majd még meglátom. Jelenleg egynek a vezetése is elég nehéz, de már harmadik hónapja, hogy minden héten hozok valamit!

4. Olvasás, zenehallgatás vagy csak szar szituációkba képzelem magam, amik sosem fognak megtörténni, azokból tudok ihletet is meríteni. :)

5. Az összes Marvel film. Teljesen odáig vagyok értük, a kedvenc színészem is Robert Downey Jr, illetve Chris Evans. :D

6. Olyanom nincs. (kifejtés: igazából egyik ünnepért sem rajongok, valahogy nem vonzz egyik sem. A karácsonyt kifejezetten taszítónak találom, mert manapság sok helyen nem az a jelentése, mint régen volt, hanem a fényűzés, pénzköltés és nyilván az ajándékok száma)

7. Igen, hogy sosem tudom eldönteni, mit akarok. Ezzel nagyon sokszor meggyűlik a bajom.

8. Általában iskolába menet, jövet vagy hétvégén, máskor igazából nincs időm. :(

Az én kérdéseim

1. Ha bolygó lehetnél, melyik lennél és miért?

2. Mit gondolsz arról, hogy egyre kevesebb olyan bloggert látunk, aki évek óta itt van?

3. Mit szeretsz a legjobban ebben az életérzésben, amit bloggerkedésnek hívnak?

4. Gondolkoztál már azon, hogy saját Youtube csatornát indíts?

5. Rabja vagy valamilyen játéknak?

6. Mesélj egy kicsit a kedvenc együttesedről/színészedről/random választott emberedről!

7. Mi alapján iratkozol fel egy blogra?

8. Örülsz, hogy kezdenek visszajönni a díjak?

Ezekre szívesen olvasok válaszokat itt kommentben bárkitől :D

A díjazottjaim

Eszter korlátozta az ő díjazottjait nyolcra, úgy gondolom, maradhat nekem is. A díjazottjaim nem kedvelési sorrendben vannak, úgy gondolom, mindegyikük megérdemli! Íme, lássuk ama csodás bloggereket, akik levettek a lábamról, még nem kapott ilyen díjat (vagy legalábbis nem tudok róla, ha mégis, ne hari) és fantasztikusnak tartom.

A nyolc díjazottam listája

1. Lyla , blogja pedig a Lyla's
2. Regina, blogja pedig az Ephemeral
3. Leandra F. Walsh, blogja pedig a redrum
4. Babu Miriel, blogja pedig a Galactic Nightmares
5. Papp Fruszi, blogja pedig a Logolepsy
6. Hazel, blogja pedig a stargazer
7. Lucia, blogja pedig az I promise nothing
8. Petra, blogja pedig a happy ending

+1
Kívánok nektek öleléseket egy téli estén, forrócsokit ősszel, virágkoszorúkat tavasszal, nyáron pedig annyi napsütést (bloggereknek? haha), hogy a végére elegetek legyen belőle.

festmény a pusztulásról

Dean Winchester x Castiel

kitört a világvége, Dean pedig eszeveszetten keresi Cas-t. amikor megtalálja, az angyal éppen festeget és igyekszik nem a pusztulásra gondolni. Cas ráveszi Deant a festésre, hazamegy a Mennybe és az alkotását rábízza Deanre, aki alig várja, hogy a szárnyas barátja visszatérjen, a festmény pedig ne legyen árva.

namaste! most, hogy újabb csütörtököt ünneplünk, vége a halloweennak és a mindenszenteknek, végre eljöhet az én időm is, hogy rátok zúdítsam ezt a sok zagyvaságot. ami az életemet illeti, egyre szarabb minden, de próbálok pozitív lenni, úgyhogy holnap el is megyek a lidlbe és veszek magamnak egy határidőnaplót 2018-ra. :) #szerelemhelyetthahahaha #szánalmasvagyok

 Kitört a világvége.

Az épületekről hullik a vakolat, lassan egy egész emelet is, az utcán járókelő turisták és lakosok fejvesztve rohannak a valami elől. Nem tudják, mi az és pont ezért félnek. Az ismeretlen mindig ijesztőbb, mint az, amit már tudsz, amit már képes vagy beazonosítani és képes vagy legyőzni is.

Dean Winchester száguldott az utakon a 67-es Chevrolet Impalájával, egyenesen ahhoz a panellakáshoz, amiben ideiglenesen meghúzta magát Sammel és Castiellel. Az öccsét már biztonságban tudta Bobby-val, akinek a lelkére kötötte, hogy mindenáron védje meg fiatalabb kiadását.

Amikor a motor leállt, Dean azonnal kipattant az autóból és sietős léptekkel tartott az emelet felé. Hármas szoba, hol vagy már? – Járt a fejében az egyetlen gondolat. Cas biztosan ott van még, ezért nem akart nélküle eltűnni. Angyal volt, tény, bármikor eltűnhetett volna, de az idősebb Winchester inkább nem bízta rá a dolgot. Ha rajta múlik, öt percen belül meghal.

Berontott az ajtón, szája pedig tátva maradt a döbbenettől. Cas éppen a hatalmas üvegablak előtt lévő festőállványnál álldogált és a tájat próbálta leutánozni ecsetvonásaival. Mint akit nem hat meg a dolog, hogy kitört a világvége, az emberek megvadultak és halálra tapossák egymást a kis mellékutcákon. Dean mérges lett. Úgy gondolta, ez Castiel hibája. Meg tudná akadályozni, legalábbis ha nem teljesen, akkor részben, mégsem teszi. A francba is, Cas miért nem csinált semmit?

– Találj öt másodpercen belül valami idióta indokot, hogy ne verjem be a képed! – Adta ki az utasítást Dean, mire Cas nyögött egyet.

– Azt hiszed, tudnék bármit is csinálni ezzel a helyzettel? Ugyan, kérlek. Ha ott fent azt akarják, hogy a világnak vége legyen, akkor vége is lesz.

Deant rettenetesen kikészítette, hogy barátja így áll hozzá a dolgokhoz. Az sem érdekelte, ha laposra kell vernie a fejét vagy egy szép lila foltot varázsolni a szeme köré. Egyszerűen nem hagyhatta, hogy csak úgy abnormális dolgokat csináljon, amikor nem kéne.

– Egy picit lehetnél... nyugodtabb – fűzte hozzá előző mondanivalójához Cas. Dean puffogott.

Castiel sóhajtott, odalépett a Winchester fiú elé, kezét pedig vállára tette. Farkasszemet néztek egymással és egyfolytában azon járt az agya, hogy meg kellene csókolnia, amíg még teheti. Igaz, hogy eddig barátok voltak és el sem tudta volna képzelni, hogy a kapcsolatuk egy fokkal feljebb fejlődjön, de valahol legbelül örült volna neki. Most pedig itt ez a flancos világvége, ami el akarja szakítani a neki legfontosabb emberektől. Mégis miért? Mivel érdemelte ezt ki? Hiszen ő csak szeretett.

– Csak fess te is egy pár percig. Ha megteszed, elmehetünk.

Dean felhorkant. Ekkora hülyeséget! Élet-halál harcot vívnak néhányan a maradásért, erre itt ez a szárnyas őrült, aki nyugodtan festeget egy amúgy sem szép panelházat. Kell ennél több ok arra, hogy beverje az orrát?

– Légy szíves.

Végül a férfi meggondolta magát, kikerülte Cas-t, de a szeme sarkából azért még rá pillantott. Nem tudta, mit akart elérni, de érezte, hogy a bolondját járatja vele. Ezért még igazán kapni fog, ha az idők jobbra fordulnak és túlélik ezt a katyvaszt.

Szóval Dean a vászon előtt állt, próbálta utánozni a Castiel által készített vonalakat, de nem volt nagy művészlélek. Az egyetlen, amit a testvérén kívül annyira szeretett és a védjegyévé vált, az az Impalája és a pite. Ez nem állíthatta meg a folytatásban, nem akarta, hogy holmi akrilfesték és lószőrből készült ecset legyőzze.

Észre sem vette, hogy telt-múlt az idő. Már lassan beesteledett, de alig haladt valamire. Az aprócska házak, amiket még látott már kedve sem volt lemázolni. Castiel boldogan mosolyodott el, ahogy ránézett a remekműre. Azt gondolta, siralmas, de legalább próbálkozott.

– Nem olyan jó, mint az enyém, de határozottan főnyeremény.

– Főnyeremény? Kétlem – csóválta a fejét Dean.

– Hát, legalább már érted, hogy nem a művésztudásod miatt kedvellek annyira.

Dean nem tudta, hogy értse ezt a mondatot.

Még sokáig álltak ott, csak bámulták a sötétet és azt a néhány pislákoló városi lámpát, ami egyben maradt. Még a szörnyűbbnél is szörnyűbb volt a helyzet. Cas pontosan ezért döntött úgy, hogy visszamegy a Mennybe és megpróbálja meggyőzni az ő drága Istenét, hogy hagyja abba a játszadozást és térjen vissza az unalmas hétköznapokba.

Talán azon ment a vita Isten és az angyalkái között, hogy valaki leverte a makettjéről az egyik várost. Jahj, szegény, hogy tudja sajnálni! Még a festést is abba kell miatta hagynia, ráadásul Dean össze is maszatolta a remekművét. Ez már igazán sajnálatos és megbocsáthatatlan dolog.

– Most mit fogsz tenni?

– Hazamegyek.

– Kipucolod a padlást?*

Cas unottan felvonta a szemöldökét és jobbnak látta, ha ebbe a vitába nem megy bele. Úgyis ő győzne, a Winchesternek esélye sem lenne. Még a felvetés is abszurd, hogy nyerhet ellene.

Elbúcsúzott Deantől, s magára hagyta a hangyányi panelban. A férfi csak állt ott, mint valami megkövesedett cserépedény, s várta, hogy a valóság álommá alakuljon, csak egy rossz rémálommá, amit másnapra elfelejthet. A baj csak az volt, hogy Castiel nem ért vissza, a festménye pedig átruházódott rá. Ő lett annak a sok helyet foglaló, nem is művészi alkotásnak a gazdája.

Ahogy jobban megnézte, rájött, hogy Cas nem is a téglát festette a másik ház oldaláról, hanem a pusztulást. Dean csak nyelt egy nagyot, leemelte a vásznat az állványról és kisétált a parkolóba. Beszállt az Impalába és sóhajtott. Végre kieresztette azt, ami napok óta benne volt.

Csak bámult maga elé, a hátsó ülésen a festménnyel és várt valami jelre. Valamire, ami azt jelezte számára, hogy Cas hamarosan visszatér, a műalkotás pedig nem lesz gazdátlan és árva.

*már nem emlékszem, melyik évadban és részben volt, de határozottan megragadt bennem ez a mondat

sweetest soul

namaste! (végre rászoktam a köszönésre) mai napig viszonylag jó volt, leszámítva hogy a crushom újra érdeklődni kezdett az ő régebbi crushja iránt, szóval totál depibe voltam. utána két és fél (!) órán keresztül együtt hintáztunk meg beszélgettünk, még egy doboz cukorkát is adtam neki és megöleltem (!!) és jó szünetet kívántam. *boldogfej* amúgy az egypercesben szereplő emberkék egy lány (ő indít) és egy srác.

– Köszönöm, hogy itt vagy nekem.

– Hiszen barátok vagyunk.

– Igen. Örülök, hogy annak idején odatoltam a képem és elkezdtünk beszélgetni. Megtaláltam a számomra legkedvesebb lelket.

– Legkedvesebb lelket?

– Legédesebb lelket.

– És az lennék én?

– Az lennél te.

– De hát miért?

– Megnevettettél, amikor szomorú voltam. Szerettél, amikor utáltam magam. Meghallgattál, amikor ordítoztam. Figyeltél, amikor csendben voltam. Vigasztaltál, amikor sírtam és mellettem voltál, amikor a legnagyobb szükségem volt rád.

– Ezért szeretsz?

– Ezért szeretlek.

– Én is szeretlek.

– Tudom. Köszönöm, hogy szeretsz.

– Tudod miért szeretlek?

– Na miért szeretsz?

– Mert aranyos a mosolyod. Mert mindig nevetsz a poénjaimon, még akkor is, ha nem viccesek. Mert bátorítasz, amikor a kedvem a béka segge alatt van. Mert nem cserélsz le a barátnőidre. Mert mindig számíthatod rád. Mert most is elmosolyodtál, amikor azt mondtam, szeretlek.

– Szeretem, hogy szeretsz.

– Én is szeretem, hogy szeretlek.

– Szerinted másokat is szeretnünk kéne?

– Nem, elég, ha mi szeretjük egymást.

csillagvizsgáló

Lucifer Morningstar, drabble

Lucifer az erkélyen elmélkedik a csillagokról és Chloe-ról, aztán visszamegy a Luxba, ahol ismét találkoznak és ledöbben, mit is jelent neki a nyomozó.

uuu, utálok köszönni, szóval most sem tenném, ha ez nem problem. tegnap olasz fakton levelet írtunk egy éppen 7 éve kapcsolatban lévő képzeletbeli nőnek, hogy házasodjon-e meg vagy sem. persze, tizenhét évesen én is a házasságra gondolok, nem igaz? ami a blogot illeti, nagyon örülök, hogy eddig sikerült tartanom a "minden csütörtökön egy valamit", továbbra is szándékozom, csak kezdek kifogyni a novellákból és alig van időm írni, úgyhogy kihúzom a szünetig valahogy, utána pedig csak úgy árasztom magamból az igét. shiiiit.
ps: csak annyira vagyok fáradt, hogy tegnap mielőtt majdnem aludtam, felriadtam, hogy csütörtök van és ki kell tennem valamit. aztán leesett hogy nem.

 Lucifer Morningstar a felhőkarcolója erkélyén állt, a csillagokat bámulta és a holdat. Azt sem tudta, mi jár pontosan a fejében. Az apja iránti gyűlölet, becsapottság vagy a Chloe Decker nyomozónő felé táplált érzelmei? Egyik sem csengett túl fényesen.

A Luxban javában zajlott az élet, szívesen csatlakozott volna ő is az egyik nőkből álló társasághoz, csakhogy nem tudott. Lábai nem akartak mozdulni, az égitestek szugerálása jobban tetszett neki. Amúgy is, nagyon hasonlítottak a nyomozóhoz. Ő is ilyen volt, mint ezek a kis valamik az égbolton. Szép, fényes és vonzotta magához Lucifert.

Lehunyta a szemét, kezével körkörös mozdulatokat írt le, hogy a borospohárban lévő folyadék is mozduljon meg. Nem akarta ő tönkretenni, felrázni vagy ilyesmi, de meginni se. Inkább kiöntötte a földszintre. Azt remélte, ráömlik valami járókelőre, ő pedig röhöghet az éjszaka kellős közepén.

Lucifer visszament a bárpulthoz, ahol Mazekeen kiszolgálta az italozókat. Nem törődött vele, töltött magának mást, ami nem bor volt, hanem valami rövid és lehajtotta. Készült jól érezni magát, meg is indult egy csoport felé, ahol három lány rázta magát a táncparketten, de nyílt a liftajtó és Chloe Decker életnagyságban jelent meg előtte. Morningstar tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy munkatársa közeledik felé. Testére simuló sötétkék ruhát viselt, mintha direkt ide készült volna, rajta fénylő pontocskákkal. Akár a csillagok. Lucifer alig győzött levegőhöz kapkodni, amíg végigmérte a hölgy alkatát.

Végre rájött, miért nem akarta otthagyni az erkélyt és visszatérni szórakozni. Mert Chloe-ra emlékeztették őt, és arra, hogy hiába az apja csapdája az egész kapcsolatuk, nem akarja elveszíteni őt. Mert Chloe olyan volt, akár egy csillag. Szép, fényes és vonzotta magához Lucifert. És bármikor képes volt eltűnni az életéből.

korallzátony

Nem fanfiction

egy baráti beszélgetés egy ausztrál parton, egy titok, amelyet az egyikük elrejtett a másik elől, majd a fájdalmas felismerés. semmi love, semmi nyáltócsa, szimpla baráti kapcsolatot bemutató valami.

mivel köszönni luxus és egyre jobban rákapok a rajongóimmal (oh, pls, miket beszél ez?) való társalgásra, gondoltam megosztom veletek, hogy hivatalosan is átléptem a tizenhetet, ami amúgy rohadtul ugyanolyan, mint tizenhatnak lenni, but ez van. matekból hármast kaptam, és ez rettenetesen megviselt, depressziós bármit pedig ma nem szándékoztam kirakni, mert valahogy... csak nem. irodalomból is négyes, áááh, abból tuti javítót írok. shiiiiit.

Roisin az óceánpart egyik hatalmas kőszikláján ült, csupasz bőre hozzátapadt a tömbhöz, sütötte is rendesen, de egy idő után már nem zavarta, figyelmen kívül hagyta. Hosszú szőke haját fonta, azonban csak félig jutott; megunta a dolgot és lemászott a helyéről.

Odasétált a víz elé, kezével legyintett egyet, hátha az megmozdul vagy ilyesmi, azonban nem történt meg. Sóhajtva ült le a homokba, piszkálni kezdte a szemcséket és a kis rákokat, akik megijedtek Roisin-től. Ahogy a fodrozódó vizet nézte, azt kívánta, bárcsak egy lehetne az óceánban élő halak közül, sőt még bálnaként is tengetné a napjait, csak ott legyen.

– Roisin, hogyhogy ilyenkor kint vagy? Napszúrást fogsz kapni – csóválta a fejét Logan, Roisin legjobb barátja, aki valamilyen oknál fogva ugyanazokat a dolgokat kedvelte, mint a lány. Hiába ismerték egymást évek óta, Roisin mégis érezte, hogy a fiú eltitkol előle valamit, ezért az utóbbi időben egyáltalán nem is kereste őt. Távolságot akart tartani, hogy átgondolhassa a dolgokat.

– Én ugyan nem – vont vállat a szőke hajú lány, miközben a vizes homokot lábára temette. Logan mosolyogva ült elé és segített benne.

– Rég nem beszéltünk.

– El vagyok havazva – nem hazudott, tényleg így volt. Persze ha nagyon akart volna, talál időt a fiú társaságára...

– Érzem, hogy valami nem oké. Rois, mi a baj?

A lány nyelt egy nagyot, miközben a távolba meredt. Nem tudta kibökni, de az még jobban zavarta, hogy Logan ennyire átlát rajta. Mindig is ő volt az, aki mellette állt és nem tudott hazudni neki, mert mindig észrevette és utána bocsánatért kellett esedeznie. Lehajtotta fejét, rágcsálta az ajkát, majd Logan felé fordult.

– Tudod, már egy ideje barátok vagyunk, mégsem mondasz el valamit. Mintha nem bíznál bennem – csúszott ki a száján mégis, de utólag nagyon szégyellte. Logan persze sosem kérdezne effélét tőle.

A fiú szemében a félelem szikrái elevenedtek meg, száját egy vonallá préselte össze és igyekezett kerülni a szemkontaktust. Valahogy rosszul lett a feltevéstől, amivel Roisin szembesítette. Igen, titkolt valamit, igen, meg akarta tartani magának, de nem akarta, hogy emiatt tönkremenjen a legjobb kapcsolata.

– Nem olyan egyszerű az, mint hiszed.

– Micsoda? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Bajba keveredtél? Drogozol? Vagy netán árulod is? – szinte nem is tartott szünetet a kérdések között. – Úr Isten, Logan, megöltél valakit? Eltakarítsuk a hullát?

– Roisin, nyugi már! – nevette el magát a srác. – Szó sincs ilyesmiről. Azért rendes tőled, hogy segítenél.

– Még átgondolnám azért – mosolyodott el gúnyosan Rois.

– A helyzet az, hogy elköltözök.

– Micsoda? – A lány elméje, mintha kettészakadt volna. Ez nem lehetséges. Miért vele történik ilyesmi? Az egyetlen normális, semmilyen agyi bajjal nem rendelkező barátját is elszakítják tőle.

– Skóciába. És azért, mert az egyetem keretein belül mehetek. Tudod, a projektnek köszönhetően.

Roisin a pokol legmélyebb bugyrába sem kívánta a projektet. Visszaemlékezett: napokig, sőt hetekig segített Logannek, hogy ne kapjon rá rossz jegyet, ugyanis a környéken élő védett állatfajokról kellett írnia és mivel Logan nem tudta használni a számítógépet –, ami felettébb furcsa –, így a lánynak kellett segédkeznie. Egyre jobban gyűlölte magát, vissza akarta csinálni az időt. Nem lenne Logan mellett, hagyná, hogy elbukja az egészet... De... Mégsem. Roisin nem ilyen volt.

– Gratulálok – a lány torkában gombócok keletkeztek, nem tudta őket legyűrni, akárhogy próbálkozott is.

– Nem volt túl őszinte – Logan szomorkás mosolyt erőltetett magára.

– A te mosolyod sem.

– Jó lenne, ha velem jöhetnél.

– Nem mennék – rázta meg a fejét a fiatalabbik. – Mindenem itt van.

– Ugyan már, tudom, hogy csak a korallzátony tart vissza.

Roisin oldalra fordította a fejét és próbált semleges maradni. Logan persze érezte a feszültséget, hiszen tudta, hogy nem a legjobb témát hozta fel. Roisin évekkel ezelőtt balesetet szenvedett a korallzátonynál, ami pont annak a partnak a környékén terül el, ahová visszajár. Ha nem kapott volna sürgős orvosi segítséget, biztosan belehal a sérüléseibe. Medúzacsípés a korallzátony közelében.

– Hagyj – Roisin felállt a helyéről, lábát kihúzta az időközben köré telepített homokból, s megindult a város felé. Nem akart tovább ott lenni és olyan dolgokról beszélgetni, amikről egyáltalán nem akart.

Logan fájdalmas arccal nézett utána, s úgy gondolta, jobb ha most nem megy utána. Igazság szerint tényleg szerette volna, ha Roisin vele megy Skóciába, de nem azért, mert gyengéd érzelmek fűznék hozzá vagy ilyesmi. Egyszerűen szüksége volt a legjobb barátjára, és az a lány. Persze már az elején tudta, amikor kiejtette száján a „Jó lenne, ha velem jöhetnél” mondatot, hogy hülyeség az egész. Roisin egész életében Ausztráliában élt, közel az állatokhoz, a vízhez, a szörfhöz és a fürdőzőkhöz. Egyszerűen belátta: Nem lenne érdemes elszakítania őt onnan, ahol egyszer boldog volt.

szörnymesék az ágy alól

Nem fanfiction

egy kislány nem tud aludni, az apukája pedig mond neki mesét, hátha attól megnyugszik. nem hiszi el, hogy van szörny az ágy alatt, pedig a kicsik legtöbbször igazat mondanak, nem igaz?

 A kislány remegve ült ágya szélén, nem tudta, mihez kezdjen azzal, amit látott. Nem mert az ágya alá nézni még egyszer, mert attól félt, ismét megpillantja azt a rémséges szörnyet, amelynek két szarva, hatalmas szemei és fogai voltak. Azt hitte, kezd elmenni az esze.

A gyermek papája belépett a kicsike szobába. Semmi különöset nem vett észre, ugyanolyan volt, mint minden másik napon. Halvány bézs falak, sötétbarna bútorok és egy óriási ablak, amin két fehér függöny behúzva csücsült.

– Papa – nyöszörögte a kislány, míg az apukája oda nem ült mellé. – Itt van még? –Suttogta, mert attól félt, meghallja őket.

– Micsoda, kincsem? – Tudakolta a harminc körüli férfi.

– Hát a szörny – úgy nézett szülőjére, mint aki nem hiszi el, hogy az nem látta. Az mégis hogy lehet? Ott van teljes valójában és csak rá vár, csak rá, hogy megegye.

– Kicsim, a szoba üres – mosolyodott el gyengéden a felnőtt, majd odalépett a szekrényhez, kinyitotta, hogy szemléltesse igazát, s becsukta. A függönyöket még szorosabban egymásra húzta, aztán odalépett a kicsi mellé. Betakarta, úgy, hogy a feje búbja is alig látszódjon ki.

– Az ágyam alatt, papa.

Az ürge sóhajtott, leguggolt és benézett lánya ágya alá. Mindenféle játék hevert ott, néhány papír zsebkendő és egy könyv is, amit még tavaly születésnapjára kapott. Tele van képekkel és mindenféle rajzokkal a tündérekről. Óvatosan benyúlt érte, kihúzta a mesét és leporolta. A sok kosz csak úgy szállt a szőnyegre.

– Olvasni fogsz nekem? – csillant fel a férfi gyöngyszemének fénye, mire az bólintott egyet, jelezve, hogy ezt kívánja tenni.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Nagyon félt a sötétben ólálkodó alakoktól, azt hitte, a szobájában is van belőlük szép számmal, de ez nem volt igaz. A lányka sírt, sírt, egészen addig, amíg az édesapja meg nem jelent páncélban, karddal a kezében, mellette egy tündérlánnyal, hogy segítsen a bajba jutott hercegnőn.

– Ugyan már – nevetett a kicsi.

– A tündérlányka fényt gyújtott az éjszakában és megkért a lovagot, hogy nézzen körbe, nem maradt-e szörny a közelben. De mind elmenekült. Mind félt a fénytől – az apuka ránézett csemetéjére, majd vissza a könyvre. – A kislány megnyugodott, mély álomba szenderült és igyekezett jó gyermeke lenni az apának. A tündérkével jó barátságba került, azóta is látogatják egymást.

– Apu, neked is van tündérkéd?

– Hát persze, aranyom. Te vagy az – mosolygott a férfi, hogy könnyítsen lánya lelkén. Tudta, hogy még nem nyugodott meg teljesen.

– El tudom űzni a szörnyeket? – hangja cseppet hitetlen volt.

– Igen. Csak képzeld el őket magad elé és mondd nekik „hagyj békén!” és ők így tesznek.

– Biztos?

– Biztos. Most pedig, jó éjszakát – nyomott egy csókot a négy éves homlokára, majd felállt a puha alvóalkalmatosságról.

Letette a könyvet az éjjeliszekrényre és leoltotta a kis lámpát, ami szintén azon foglalt helyet. A csöpp teremtés végigkísérte szemével, ahogy édesapja eltűnik az ajtó mögött, ő pedig magára marad a sötétben. Még félt, rettenetesen félt, de tudta, hogy amíg az ő drága, egyetlen apukája vele van, semmi sem bánthatja. Felfogta, mit akart mondani neki a mesével.

Nem érdekelte többé, vannak-e szörnyek a szobában, vagy bárhol a világban. Az ő lovagja mindig ott lesz mellette, hogy megvédje, a kis tündérke pedig fényt hoz a sötétségbe, ahogy a mesében is tette. Lehunyta szemét, elfordult az ablak felé és mély álomba merült. Annyira forgolódott, hogy leesett róla a takaró. A halóhely alatt megbúvó szörnyecske kimászott rejtekhelyéről, odalépett hozzá, betakarta és egy darabig nézte a lánykát. Nem akarta bántani, de tudta, hogy ez a dolga. A szörnyeknek mindig ez a dolga. Ijesztgetés, megbántás, riogatás.

Kint felkapcsolták a villanyt, mire a szörnyecske felnézett. Mire az ajtó nyílt, hűlt helye volt, a kislány papája pedig ismét bejött, hogy megnézze, alszik-e már az ő virágszála. Igen, aludt. Egyedül az ő szobájában, fénnyel az udvaron, ami bevilágított a helyiségbe, de aludt. Nem is gondolta volna, hogy éppen a furcsa teremtményről álmodik, amint hősiesen szembeszáll vele, oldalán a lovaggal, a tündérkével és a fényt hozó lángjával.